A magyar élfoci utánpótlásában eltöltött éveiről is kötetre való élményt őriz az irodalmi életbe a transzneműek kirekesztettségét saját példáján keresztül feltáró regényével berobbanó Kiss Tibor Noé. A mélyszegénység brutalitásával szembesítő második prózakötetét idén megjelentető, újságíróként is dolgozó írót focista múltjáról, nyomortelepi missziójáról és a peremhelyzetekről kérdeztük.

Emlékszel, hogy mikor kezdted összerakni magadnak a világot?

Tisztán. Nagyjából ötéves lehettem, amikor óvodai kirándulásra vittek bennünket a Ferencvárosból Hűvösvölgybe. Aznap reggel is apám vitt óvodába. Nem tartotta sokra a pedagógusokat. Munkás volt, lenézte a tanárokat, mert azok nyáron nem dolgoznak. Az osztályfőnökömet is alsónadrágban fogadta, amikor az családlátogatásra jött hozzánk. Ő így demonstrált. Az alsónadrág volt az otthoni viselete, és esze ágában sem volt az osztályfőnök kedvéért fölvenni egy rendes nadrágot. Ez azért sem mellékes, mert azon a napon is a nadrággal volt a baj: mackóban vitt az óvodába, ahol már a folyosón nagy veszekedés támadt ebből. Apám azt ordibálta, hogy márpedig neki ne írják elő, mibe öltöztesse a fiát. Emlékszem, ahogy buszoztunk át Budára, az óvónők arról beszélgettek egymás között, hogy milyen szépen kiosztották azt a bunkó apukát. Aztán odahaza ugyanez megismétlődött, apám a konyhaasztalnál ülve mesélte el anyámnak, milyen bunkók az óvónők, de ő nem hagyta magát, és jól kiosztotta őket. Én meg közben legóztam, próbáltam összerakni, hogy mi a valóság, hol az igazság. Hamar szembesültem a relativitással, és ahogy ezekben az években felfedeztem a nemi identitásom szabálytalanságait, végképp kívülállónak kezdtem érezni magam.

Ezért szembesíted szinte tudományos pontossággal rögzített társadalmi tényekkel az olvasókat?

Számomra fontos a valósághoz való minél korrektebb viszony, a szociografikus látásmód. Engem is az ilyen szövegek ragadtak meg kamaszkoromban, Konrád György Látogatója, aztán Tar Sándor írásai. Persze, nagyon tetszett az abszurd is, rajongtam Kafkáért, Ionescóért, de egy idő után azokat a szövegeket kerestem, amelyek direktebb módon reflektáltak az engem körülvevő valóságra. Nem véletlenül dolgoztam évekig kérdezőbiztosként, nem véletlenül kerültem a szociológia szakra, és nem véletlenül készítettem mátrixot a második regényem, az Aludnod kellene írása közben. Az első olvasóim, két közeli barátom szerint a könyv első verziója kegyetlenül nyomasztó lett. Úgyhogy fogtam egy kockás lapot, és a könyv összes szakaszát pontozni kezdtem egytől tízig, aszerint, hogy azok mennyire nyomasztóak. Akkor tudtam, hogy nagy a baj, amikor az utolsó két fejezet majd’ mindegyik szakaszának kilencest kellett adnom. De annak ellenére, hogy kívülről tudtam, hol zajlik a cselekmény, hiszen gyermekkoromban rengeteg időt töltöttem azon a telepen, amelyről a regényt mintáztam, a könyv írása közben számos fotót is készítettem arról. Sőt, valahol még hányódik egy saját kezűleg rajzolt térkép is a telepről. Ezek a dokumentumok sokszor segítettek a regényírás közben. Néha földhözragadt figurának érzem magam, főleg, mióta egyre többet mozgok bölcsész- és művészkörökben.