Ljudmila Ulickaja novelláskötete igazi unikum az írónő munkásságában. Olyan műről van szó, amely az életműben esztétikai szempontból fordulatot jelent: mind elbeszélői módszerét, mind Roland Barthes-nak a „szerző halálát” hirdető tanulmánya óta az irodalom középpontjában álló szerző-elbeszélő-hős problematikát tekintve arra tesz kísérletet, hogy a kötet végére mintegy „feloldja” a (fiktív) szerzőt a szövegben. Olyan kísérlet ez, ami egyedülállónak mondható mind a kortárs európai, mind a mai magyar irodalomban.

A mi Urunk népe másfelől folytatja azokat az irodalmi hagyományokat, amelyeket az eddigiekben megszokhattunk és megszerethettünk Ulickajától: a történetmondás becsületének visszaállítását, a plasztikus, hiteles alakteremtést, a kisember hétköznapi sorsának elbeszélését, amelyben mindig benne van a „csoda” lehetősége. A történetek jelentős része ezúttal is a XX. század második felének szovjet történelmi közegében játszódik, hatalmas ismeretanyagot közölve ennek az időszaknak a mindennapjairól, a kegyetlen történelmi körülmények között vergődő hétköznapi emberéről. Vagyis a közelmúltnak olyan feltárása történik meg az elbeszélésekben, amelyre aligha képes bármiféle történettudományi szakmunka. És bár a történetek a Szovjetunióban játszódnak, nagyon sok tanulsággal szolgálhatnak az egész közép- és kelet-európai térség, így a mi közelmúltunkra nézvést is.

Ulickaja kötetében az „én” feloldódása úgy megy végbe, hogy a szerző, támaszkodva egy sajátos, pravoszláviából, nyugati kereszténységből, judaizmusból összegyúrt vallásos szemléletre, megbékéléssel és bölcs mosollyal viszonyul a világ dolgaihoz. Ellentétektől áthatott, ellenségességtől túlfűtött világunkban a könyv mai olvasójának ez a szemlélet lehet az, amelyre talán a legnagyobb szüksége van.