Darvasi László kivételes tudású novellista, s a két fogalomból, hogy kivételes tudású és hogy novellista, mindössze a második szorulhat magyarázatra, de számomra, és nem hiszem, hogy egyedül lennék a véleményemmel, írjon akármilyen jó tárcákat, meséket és regényeket, akkor is a novella nagymestere marad, ráadásul egy olyan korban, amikor az a fogalom, hogy novellistaalkat, alig értelmezhető, mert egy-két üdvözlendő kivételtől eltekintve senki sem tekinti a kisprózát a fő műfajának, ő viszont megkérdőjelezhetetlenül a terület egyik legkiválóbbika, valahol José Luis Borges és Bodor Ádám nyomvonalán haladva, a kisforma titkainak tudója, aki úgy szórja olvasói elé ezeket a gyöngyszemeket, mintha kiapadhatatlan lenne a drágakövekből, emlékszem is, hogy a kortárs magyar prózára való szocializálódásom hajnalán, nagyjából tizennyolc-húsz éves koromban, ha a baráti társaságban valaki novellát olvasott, az egyet jelentett azzal, hogy Darvasi Lászlót olvas, akkor, az ezredforduló tájékán éppen a magyar, délszláv és kínai novelláit, de valójában bármit, amit írt, mert nagyon szerettük és szeretjük azóta is benne, hogy tud azokról is mesélni, akiknek olyan volt az életük, amiről szólni sem érdemes, éppen azt bizonyítva be, hogy dehogynem érdemes, hiszen mindenkinek megvan a maga elképesztő, magával ragadó története, mert nincs annyi képtelenség, sem álom, a képzelet minden játéka kevés, hogy beteljen s megnyugodva hátradőljön az ember, hogy tehát mindig van új – história – a nap alatt, és ha nagy szavakat, zsurnalisztikus fordulatokat akarnék használni, úgy fogalmaznám ezt meg, hogy ez a halk szavú, focistákhoz illően dongalábú, szerény férfi anekdotát anekdotára halmoz, egy-egy szösszenetnyi írásában is annyi muníció van, amiből néhány szegényesebb képzeletvilágú szaktárs egész regényeket építene fel, legyen szó hiedelemről, mendemondáról, álomról vagy legendáról, szárnyal a képzelete, és a képzelet fontos hívószó, mert sohasem rekonstruálja, hanem – ami az igazán nagy írók sajátossága – megteremti a valóságot, a valóság és a fikció közti határmezsgyét kifinomult módon elmosva, mintegy betetőzve azt az állítását, hogy nem hiszem, hogy a tények előtt hajbókolni kellene, és akkor itt és most visszafogom magam, mert annyi mindent mondhatnék még, onnantól, hogy varázslat hatása alá kerül az olvasó, ha őt olvassa, odáig, hogy a melankólia és a finomság ötvözetétől utánozhatatlanul édesbúsak és légiesek az alakjai, legyen ennyi elég, főleg, mert ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom, miben a legnagyobb, akkor az az egyetlen mondat úgyis csak és kizárólag egyvalamire, éspedig éppen a mondataira koncentrálna, melyeknek a szerzője tökéletesen tisztában van vele, hogy az irodalom nem kizárólag könyvekből, hanem legalább annyira mondatokból áll, és mivel nemcsak elméletben tartja ezt fontosnak, hanem a gyakorlatban is tudja, érzi, mondatai végletekig csiszolt gyémántok, színesek, karakteresek, szívfacsaróak, és mélyen befészkelik magukat az ember lelkébe. 

Isten éltesse Darvasi Lászlót!

Darvasi Ferenc
szerkesztő

(A dőlt betűvel szedett részek Darvasi László vendégszövegek.)