A látó tapasztalat

Danyi Zoltán Mészöly-díjához

A Mészöly-díj odaítélése – mint minden bizonnyal más elismerésé is – törődéssel járó döntési folyamat eredménye kell, hogy legyen mindig. Nem volt ez másképp a 2015-ös év szépprózai termésének áttekintése során sem: számos ígéretes, több mint ígéretes, egyenesen figyelemre méltó könyv jelent meg, s a döntés kiérlelésében mindegyik szerepet játszott. A Mészöly Miklós Egyesület vélemények, szempontok, érvek megfontolása és megvitatása során alakuló választása, amely végül is döntésben végződött, ebben a díjévben - A dögelatakarító című kötete alapján - Danyi Zoltánra esett.

  Két alapvető ok, két alapvető megfontolás szülte e döntést. Az egyik a könyv kemény valóságalapjából és a szerző radikális kockázatvállalásából eredeztethető. A jugoszláviai háborúsorozat olyan durva, az emberi élet alapkérdéseit nyersen felvető és túl sokszor sajnos megválaszoló része közelmúltunknak, következményeiben pedig jelenünknek, amelyről látszólag sok szó esett, amelyről látszólag sokat tudunk, ám amelyet legtöbbünknek szerencsénkre nem volt módunk megtapasztalni. A háború extrém emberentúlisága és végzetes valóságossága a maga részleteiben egyéni tapasztalat mindig. Az írói kockázatvállalás éppen abban áll, hogy ezen, a valóságnál is valóságosabb tapasztalatot hogyan lehet a nyelvi reflexió, formálás és szerkezetépítés eszközeivel a kollektív tapasztalat élményévé emelni.

  A vállalkozás sikertelensége esetén a kudarc nem csupán egyéni, mivel a nyelvi kódban megformálni kívánt valóság láthatatlanul, érzékeletlenül maradása a közöny elhúzódását, a közölhetőségbe vetett hit és ezzel a valóság ismételt elbukását eredményezi. A kísérlet eredményessége viszont a brutális egyéni tapasztalatnak a kollektív tapasztalás fájdalmas, de felszabadító élményközegébe emelését eredményezi. Az egyetemes emberi tudást gazdagítja.

 Ebben az összefüggésben tehát a komoly személyes, kihatásában pedig komoly kollektív kockázat vállalását értékelte minőségi többletként a döntéshozó kollektíva.

  A második alapvető megfontolás pedig – irodalomról lévén szó – azt tette mérlegre, hogy az előbbi kérdést illetően a nyelvi felépítés és kidolgozás, a megfogalmazás esztétikai minősége elidegeníthetetlen, már-már tapasztalatazonos kelléke a vállalkozás sikerességének, azaz érvényességének, hiszen nyelvi forma nélkül nincs értelmezés, marad legfeljebb a vaktapasztalat.

  Danyi Zoltán pedig sikeresen birkózik meg az embert próbáló, súlyos feladattal, és nyelvi formát, nyelvi tapasztalatot teremt.

  A Mészöly-díjat senki sem a mészölyi hagyaték, illetve hagyomány ápolásáért kapja. Azonban jelen esetben releváns tényező, hogy a 20. század második fele magyar irodalmát tekintve a mészölyi próza által az epikafelfogásban és epikai gyakorlatban végbe vitt paradigmatikus újítás, illetve ezek új alapokra helyezése – paradox módon - egy, a mészölyi hagyománynál szélesebb körű, tágasabb hagyományt teremtett. Ennek a tágasabb hagyománynak a konzekvenciáit képviseli Danyi Zoltán műve is, amely a roppant nehéz élménytapasztalat nyelvi kezeléséhez egységes beszédmódot alakít ki, amely virulens szerepet játszik a szubjektív érzékletek nyelvi tapasztalattá formálásának folyamatában. Sajátos, enyhén montázs-szerű szerkezetet is formált ehhez a szerző: nem a narráció fiktív komplettségének igényére, hanem a valóságanyag, a történés különböző aspektusainak – olykor és látszólag - különálló betontömbjeire építi művét.

  E két megfontolt szövegalkotó eljárásmód esztétikai sikere az emberi tapasztalás kollektívvá tételének apró, de fontos ontológiai sikere. Ezt – vagyis a kockázatvállalást és annak sikerét - díjazza tehát a Mészöly Miklós Egyesület Danyi Zoltán művében.

Szkárosi Endre