2020. szeptember 14-én Pécsett elhunyt Bertók László. Szegő János, a Magvető szerkesztője emlékezik rá.

Ebben a furcsa évben, amikor mindent újra kell tervezni, a Magvető Kiadóban egyvalamiben biztosak voltunk: októberben megjelentetjük Laci Együtt forog című verseskötetét, ezzel ünnepelve közelgő, 85. születésnapját. A könyv egyszerre folytatás: egyfelől az epigrammatikus-groteszk Firkák a szalmaszálra sorozat második darabja, másfelől újabb eleme a Bertók-költészet állandó formai forgásának; és egyfajta lezárás is, lírai testamentum. Ha majd itt lesz az ideje, érdemes lesz számba venni, milyen fontos alkotója és részese Bertók László a mai magyar lírának, hogyan teremtett eleven kapcsolatot például Csorba Győző és Parti Nagy Lajos között, hogyan alakította-építette a költészet köznyelvét, a rá jellemző csendességgel és szerénységgel miképpen hozott létre újszerű-kísérletező költői formákat, hogyan gyarapította a magyar gondolati líra gazdag hagyományát és pályája végén a haiku- és az epigrammaköltészet tradícióját, hogyan írta át és hogyan írta tovább Pécset az irodalom térképén a Somogyországból érkező Bertók; és fontos újraolvasni a Priuszt, Bertók prózai művét, amelyből egyszerre ismerjük meg a hátországot, Vését és vidékét, a családi ősöket és szokásokat, és amelyből kirajzolódik az ötvenes évek diktatúrájának kegyetlen működése. Mindezeknek is itt lesz az ideje, de én most az utolsó, októberben megjelenő kötet egyik kétsorosát ismétlem magamban, a Túlélő című versét. „A program túlélni volt egy életen át, / azt azért ne hidd, hogy túlélted a halált.”