„Itt egy író, majdnem azt mondtam: fiatal író, de már nem az, csak simán író, aki mesél, összesző szálakat, és olykor kibogoz. Szeret regényt írni. Sok szereplővel, sok idővel, sok helyszínnel -- és valahogy mégis minden ugyanaz, mindenki ugyanaz, mindig ugyanott vagyunk. Igen, ugyanott: az emberi szívben. Bocsánat, tudom hogy ez nagyon lektűr-szerűen hangzik, de ne féljenek: a Grecsó-féle emberi szív nem pelyhes rózsafészek. A szereplők jelentős része csúnya és öreg. Vagy fiatal és idétlen. Igazi emberek, érezni a szagát annak, amit esznek. Különösen megkapó az öregek leírása, ezt nagyon dicsérném a szerzőben, kevesen tudnak jól öregeket megírni. „Juszti mama imádkozik odabent. De nem összekulcsolt kézzel, csak úgy, miközben csomagol.” Grecsó előző könyveiben csodás elemek is voltak bőven, muzsikált a kézi permetező, képek jelentek meg a tűzfalon, hogy csak az enyhébbeket mondjam. Itt ezek eltűntek -- maga a történet a csoda, meg ahogy megírja, szabályozza a zsilipkaput, hömpölyög olykor, csörgedez máskor. Igazi, szép nagypróza, életről és halálról, szerelemről és istenről. Mindenki mesél, mindenki mesél arról, amit a másik mesél, és kihagy abból, amit neki kéne mesélnie. Hazudnak? Ki tudja. „Mindenki hazudik, ő is hazudik, Andor is hazudik, lám, még a Juszti mamám is hazudott.” Igen, a varázslatos idős dáma ugyanúgy hazudik, mint a kőkemény parasztasszony: lehet, hogy a hazugság maga az élet, hiszen aki hazudik, az alakít, aki alakít, az részt vesz, aki részt vesz, az él. Fortyog és bugyog az élet Grecsó tűzhelyén, hol a közepén, hol a szélén, a végére besűrűsödik, mint a szilvalekvár. Édes? Savanyú? Nem tudom. Szeretem."

Nádasdy Ádám