ekultura.hu: Egyike vagy a legfiatalabb komolyan jegyzett fordítóknak. Ki vagy mi adta az első lökést, hogy ezen a pályán indulj el?

 

Totth Benedek: Köszönöm a kedves szavakat, tényleg fiatal vagyok, de nem tudom, mennyire számítok „komolyan jegyzett” fordítónak. Inkább úgy fogalmaznék, hogy van néhány kiadó, ahol szívesen dolgoztak, dolgoznak velem. A műfordítói pályán „véletlenül” kötöttem ki. Az egyetem vége felé még nem volt határozott elképzelésem arról, hogy mit akarok kezdeni magammal. Írtam néhány lektorit a Konkrét Könyveknek. Aztán az egyik könyvhöz fordítót kerestek, csináltam próbafordítást, tetszett nekik, és megbíztak a munkával. Valahogy így indult a dolog, de akkor még nem sejtettem, mibe csöppentem.

 

ekultura.hu: A Konkrét Könyveknél megjelent fordításaidat megelőzték más nyomtatásban kiadott próbálkozások is?

 

Totth Benedek: Nem, az első fordításom Nick McDonell Twelve (Láncreakció) című regénye volt. Nagyszerű regény, fordítói szempontból pedig hálás feladat. Szikár, minimalista szöveg, nem kevés Bret Easton Ellis beütéssel. Az ilyesmit nagyon szeretem. A Pázmány angol szakán voltak műfordító szemináriumok, de azokról helyhiány miatt valahogy mindig lecsúsztam, pedig ott biztosan sokat lehetett volna tanulni.

 

ekultura.hu: A sci-fivel és a horrorral véletlenül, esetleg kényszerből kerültél kapcsolatba, vagy eleve érdekeltek ezek a műfajok?

 

Totth Benedek: A bölcsészkaron nem tartozik a slágertémák közé a sci-fi, a horrorról nem is beszélve. Persze a „klasszikusok”, akik ezeket a műfajokat megalapozták (pl. Poe) vagy akik zsánerelemekből építkeztek (pl. Vonnegut), azért szóba kerülnek, és volt egy nagyon érdekes szeminárium is, ahol kizárólag kortárs, angolszász sci-fi novellákkal foglalkoztunk, de a műfaj gazdagságát csak később fedeztem fel. Az első Konkrétos fordítások után írtam egy bemutatkozó emailt, és elküldtem egy rakás kiadónak. Ketten írtak vissza, egyikük Varga Bálint volt, az Agave Kiadótól. Így jöttek a sci-fik. Ha nem adódik ez a lehetőség, lehet, hogy simán „elmegyek” a műfaj mellett, és soha nem tudom meg, hogy milyen gazdag és szerteágazó zsánerről beszélünk.

 

ekultura.hu: Milyen érzés volt újrafordítani egy olyan klasszikus művet, mint a Szép új világ?

 

Totth Benedek: Nagy kihívás volt, de csak egy percig gondolkodtam, hogy elvállaljam-e. Ilyen lehetőség valószínűleg csak egyszer adódik az ember életében. A kiadó eredetileg a második szövegváltozatot akarta kihozni, némi ráncfelvarrással, de a dolog végül meghiúsult, és a Cartaphilusnak nem volt más választása, újra kellett fordíttatni a regényt. Úgy voltam vele, hogy ha mégsem megy, majd keresünk mást, de mindenképpen megpróbálom.

 

ekultura.hu: Mennyire tudtad eltávolítani magad a korábbi fordítástól, és mit tud hozzátenni valaki mai tudással a műhöz?

 

Totth Benedek: Eredetileg úgy volt, hogy megszerkesztem a már meglévő szöveget, de amikor kiderült, hogy újra kell fordítani, azonnal abbahagytam az olvasást. Nem akartam, hogy a „bezavarjon” a Szentmihályi Szabó Péter fordítás. Viszont az első, Szinnai Tivadar-féle fordítást felhajtottam – a Pantheon 1934-es kiadványa pont ugyanannyiba került, mint a 2008-as Cartaphilus kiadás –, mert szerettem volna átvenni belőle két, szállóigévé vált versikét.

 

ekultura.hu: A Cartaphilusnál képregényeket is fordítasz. Mennyiben más ez a műfaj, és mennyire korlátozó a szöveghossz mindkét irányú behatároltsága?

 

Totth Benedek: A képregényfordítás bizonyos szempontból közelebb áll a versfordításhoz, mint a prózafordításhoz. A magyar az angolhoz képest nagyon szószátyár nyelv, ami egy regény esetében nem számít, ott ugyanis nincsen kényszer, hogy ugyanannyi oldal legyen a magyar kiadás, mint az eredeti. Ezzel szemben a szövegbuborék adott méretű, és a betűtípust-betűméretet sem szokás megváltoztatni. Nem mondom, hogy könnyen sikerült „betörnöm”, hozzá voltam szokva a prózafordítás nyújtotta – térbeli – szabadsághoz. A Sandman-kötetek szerkesztője, Bárány Feri sokat segített, sok mindent sikerült „belevernie” a fejembe a képregényfordítás gyakorlatával kapcsolatban.

 

ekultura.hu: Nem tartasz attól, hogy az emberek még mindig lenézik a képregényeket, így a te munkádat is?

 

Totth Benedek: Nem hiszem, hogy ezzel különösebben sokat kellene foglalkozni. Saját magával szúr ki, aki előítélettel viseltetik a képregényekkel – vagy bármilyen művészeti ággal – szemben. Mint a művészet minden területén, itt is vannak kevésbé jól sikerült, rossz, vagy csapnivaló alkotások, de a képregény alapvetően gyönyörű dolog, zseniális alkotókkal és remekművekkel, csak fel kell fedezni őket. Korlátolt, aki erről nem hajlandó tudomást venni, de ezzel nem mi leszünk szegényebbek, és aki így gondolkodik, azt valószínűleg nem is nagyon lehet meggyőzni. Rengeteg munka fekszik egy-egy Sandman képregényben – és itt nem csak a fordító, hanem a szerkesztő és a beíró munkájáról is beszélek –, az építő jellegű kritikákkal érdemes foglalkozni, abból lehet tanulni, de azzal nem tudok mit kezdeni – és nem is akarok vele foglalkozni –, ha valaki csak azért mert képregényről van szó, lenézi a munkámat, munkánkat.

 

ekultura.hu: Szabadidődben karatézol. A munkádban tükröződik vagy segít valamilyen módon a harcművészetek fegyelme?

 

Totth Benedek: Gyerekkorom óta sportolok, régebben versenyszerűen úsztam. A műfordítás – csakúgy mint az úszás vagy a karate – magányos sport, csak sokszor még edződ sincsen. Biztosan vannak olyan fordítók, akiknek ez nem okoz gondot, de nekem nagy önfegyelemre van szükségem, hogy mindennap leüljek, és elvégezzem a penzumot. Ebben sokat segít a karate.

 

ekultura.hu: Hogyan kerültél kapcsolatba a Magvető Kiadóval?

 

Totth Benedek: Az első fordításom, a már említett Nick McDonell regény szerkesztője, Péczely Dóra keresett meg néhány éve, mert fordítóra volt szükségük.

 

ekultura.hu: Mennyire kellett beleásnod magad Cormac McCarthy világába Az út lefordítása előtt?

 

Totth Benedek: Sok időm nem volt, de a magyar fordításban addig megjelent két regényét, és a Határvidék-trilógiát elolvastam. Bart István zseniális fordításaival nagyon magasra tette a lécet, ami egyrészről inspirálóan hatott rám, másrészről viszont teher volt. Nem kis feladat egy ilyen fordítótól átvenni a stafétát.

 

ekultura.hu: Most, hogy a Magvető szerkesztője lettél, lesz még időd a fordításra is?

 

Totth Benedek: Mostantól biztosan kevesebb időm lesz, de nem akarok teljesen felhagyni a fordítással. Egyelőre még nem látom, hogy mi fér bele a munka mellett, de a következő McCarthy-regényt, a The Crossingot mindenképpen meg akarom csinálni.

 

ekultura.hu: Szerkesztőként hogyan próbálod majd meg segíteni és terelgetni a kiadónál alkalmazott fordítókat?

 

Totth Benedek: Aki dolgozott már huzamosabb ideig szabadúszó műfordítóként, tudja, milyen vállalás ez. Mondják, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr, de azt hiszem, a lelkem mélyén én már fordító maradok, és ez valószínűleg tükröződni fog a szerkesztőként végzett munkámban is. Hogy a Magvetős fordítók jól járnak-e velem, majd kiderül. Mindenestre igyekezni fogok.

 

Az interjú itt olvasható.