– Legelső könyvem, a Szonyecska franciaországi megjelenésekor egy francia kritikus találta ki ezt a szlogent, és annyira megtetszett az embereknek, hogy azóta szinte minden könyvem fülszövegébe beleírják. Azt hiszem, Csehov nem lenne túl elégedett, ha hallaná, mint ahogy magam sem vagyok az. Ráadásul jól ismerem Csehovot: gyűlölte a nőket. Az elbeszélő prózáját nagyra tartom, de a drámáit sosem tudtam befogadni, nem értem, mért viszik színre a műveit száz év óta egyfolytában.

– Azt nem kérdezem meg, hogy „mindig író akart-e lenni”, hiszen tudjuk, hogy nem, hanem orvos. De mi volt a viszonya az íráshoz?

– Nálunk van ennek némi családi hagyománya. A dédnagyanyám még jiddisül verselt. A nagyapám szakkönyveket írt, míg a mérnök apám egy afféle „Hogyan szereld személygépkocsidat” című, alapvető munka szerzője volt, amit az egész országban használtak, mert rendes autószerelő sehol sem akadt. Én nem igazán törtem magam, hogy íróvá váljak. A szovjet időkben erre nem is nagyon lett volna mód, azt hiszem, és ahhoz végképp nem volt kedvem, hogy kilincseljek meg dörgölőzzem. Így aztán majdnem 50 éves voltam, amikor az első könyvem megjelent.

– Azóta viszont több mint harminc nyelvre fordították le a műveit, egy tucatnyit magyarra. Tudja még követni a könyvei sorsát?

– Nem nagyon, hiszen csak angolul értek valamennyire. Mielőtt Pécsre jöttem volna, az angol-amerikai kiadóm látogatott meg, de a japán fordítómat már nem tudtam fogadni, annyi minden összejött. Mindennek természetesen örülök, bár korántsem a hírnév vagy a dicsőség miatt, mivel ez, őszintén mondom, nem izgat. Mint ahogy a pénz sem. Azt, hogy mindez velem történik, szinte hitetlenkedve figyelem sokszor.

– Rengeteget utazik, hívják mindenhová. Hogyan viseli a népszerűséget?

– A munkám velejárójának, vagyis a könyv és az olvasó szolgálatának tekintem. A könyv folytatásának valamiképp, hiszen számomra érdekes, mikre kérdeznek rá. Az biztos, hogy a felém áradó szeretet is tud fárasztó lenni. Meg kéne tanuljak nemet mondani, de ez csak nagyon lassan megy. Ha elegem lesz, és ezalatt főképp Moszkvát értem, ahol lassacskán lehetetlen élni, elmenekülök Olaszországba. Ott kiülök egy kis parasztház teraszára, és nézem a tengert. Ennél több nem is kell.
 
– A magyar – és ezúttal a pécsi – kapcsolat mennyire fontos a számára?

– Különösen jól alakult valamiért. Pécsre igen régóta készültem, úgyhogy örülök, hogy itt lehetek. Szép, élénk, mediterrán jellegű hely. Megdöbbentett, hogy milyen kicsi város, és mennyi kulturális értéket képes felmutatni. Egyik kitüntetésem, a Budapest Nagydíj pedig különösen kedves számomra, mert fontosnak tartom, hogy az a város, ahol a házakon máig látni orosz golyók ütötte lyukakat, és az az ország, ahol annyi évtizeden át bent voltak az oroszok, mindezeken felül tudott emelkedni.

Számomra ez egy dolgot jelent: a kultúra győzött a politika felett. A Baltikumban is hasonló a helyzet, nemrég kötöttem ottani kiadókkal szerződést, ki fogják adni a könyveimet, holott tudjuk, ott mennyire nem szívelhetik az oroszokat a múlt történései miatt.

Magyarul szinte minden műve megjelent, nagy rajongótábora van

Ljudmila Ulickaja 1943-ban született a szibériai Jekatyerinburgban, de már Moszkvában nőtt fel, ott végezte biológusi tanulmányait, és jelenleg is ott él. Magyarul elsőként a Médea és gyermekei, valamint a Kukockij esetei című regénye jelent meg, melyek hamar megkedveltették az írót. 2009-ben a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként ünnepelték.

Az utóbbi másfél évtizedben számos irodalmi díjat és elismerést kapott Oroszországban és világszerte. A fontosabbak: Medici-díj (1996, a Szonyecskáért), Booker-díj (2002, Oroszország a Kukockij eseteiért), az Év Könyve nemzeti verseny díjazottja (2004, Oroszország, az Odaadó hívetek, Surikért), az Év regénye-díj (2004, Oroszország, az Odaadó hívetek, Surikért), Nagy Könyv nemzeti irodalmi díj (2007, Oroszország, a Daniel Stein, tolmácsért).

Forrás:bama.hu