Ljudmila Ulickaja könyveit egy orosz riporter értelmiségieknek szóló szappanoperának nevezte. Most megjelenő Imágó című regénye azonban sötétebb hangulatú, mint amit megszoktunk tőle. Dömötör Ági írása.

Ulickaja még sosem ábrázolta ilyen közelről, hogyan hatott a diktatúra a szovjet mindennapokra. Az írónőt budapesti látogatása alatt arról kérdeztük, ő írt-e illegális újságokba, összetűzött-e a hatalommal, és érdekesebbek-e szerinte a nők. Interjú.

Akárcsak új regényének egyik szereplőjét, önt is egy szamizdat miatt bocsátották el az egyik állásából a hetvenes években. Milyen szamizdat volt az? Ön szerkesztette is, vagy csak másolta és terjesztette?

- Én nem írtam vagy szerkesztettem szamizdatot. Arról volt csak szó, hogy hozzám került Leon Uris Exodus című regényének egy izraeli kiadása. Az az izraeli kiadó orosz nyelven is jelentetett meg könyveket, többek közt ezt is. Ez akkoriban tiltott irodalom volt Oroszországban. Én odaadtam egy ismerősömnek a könyvet azzal a kéréssel, hogy másolja le. Adtam hozzá papírt és írógépet is. Aztán valamelyik szomszédasszonya följelentette őt, és az írógépen keresztül eljutottak hozzám. Nem én voltam az egyetlen, akit akkor elbocsátottak a munkahelyéről. Négy másik kollégámmal együtt küldtek el, lezárták azt a laboratóriumot, ahol dolgoztunk. Ez a helyzet aztán mindannyiunknak teljesen megváltoztatta az életét. Az Uris-regény témája nagyon izgatott abban az időben, mivel akkoriban kezdtek egyre többen kivándorolni a Szovjetunióból Izraelbe. De hogy éppen emiatt a regény miatt bocsátottak el, a véletlen műve. Lehetett volna más is; óriási mennyiségű másolt irodalom terjedt az országban. Én is sokat olvastam így regényeket.

Az 1984-et is, ami a regényben is nagy hatást volt ki az egyik szereplőből?

- Hogyne, sőt az Állatfarmot is akkor olvastam, ugyanígy másolva.

Miután elbocsátották, kilenc évig nem kapott munkát. Hogy tudta elkerülni, hogy ne piszkálja a hatalom közveszélyes munkakerülés címszó alatt?

- A nőknél nem vették ezt annyira szigorúan. Volt férjem és két kicsi gyerekem, ez így teljesen törvényes volt. Azt tolerálta hatalom, ha valaki otthon volt a gyerekeivel. Viszont később piszkált a hatalom rendesen. Volt olyan időszak az életemben, amikor –ahogy az a regényben is előfordul – fiktív módon voltam titkár valaki mellett. Később nekem is volt „fiktív titkárom”.

Úgy tűnik, ez gyakori módszer volt a hatalom kijátszására.

- Egész egyszerűen ezzel védtük egymást.

Több feszült interjú készült önnel Oroszországban az új könyve megjelenésekor. Miért támadták ezt a könyvet? 

- Nagyon különbözően viszonyultak Oroszországban a regényemhez. Nem mindenki elítélő módon, de olyan is akadt. Valószínűleg ez abból adódik, hogy azt az időszakot is nagyon különbözően élték meg az emberek, amelyet a regény elmesél. Volt, aki lágerben ült, volt, aki lágerőrként szolgált a hadseregben, volt, aki egyetemista volt, volt, aki munkanélküli, és volt, aki privilegizált helyzetben plusz dolgokhoz juthatott hozzá. Mindenki csak egy szeletét látta annak az időszaknak. Volt egy újságíró, aki azt kérte rajtam számon, hogy a könyvemben miért csak a negatív dolgokról írtam és miért hagytam ki sok fontos eredményt, amely ebben az időszakban született, például Gagarin repülését. Aki ilyen véleményt képvisel, azzal természetesen vitatkozom az interjú alatt. Éles válaszokat adtam ennek a fiatal újságírónak. Ugyanakkor az egyik legérdekesebb interjú született ebből a beszélgetésből. Születtek azonban olyan reakciók a könyvről, amelyeket nagyon fontosnak tartok, és büszke vagyok rájuk. Azok közül, akik komoly résztvevői voltak a korszaknak, többen mondták, hogy köszönjük szépen, hogy ez az időszak nem maradt megíratlanul.

Szintén egy interjúban említette, hogy sokan haragszanak Oroszországban az ellenállókra. Miért?

- Egészen konkrét példát is tudok mondani. Az egyik ismerősöm, egy 63 éves hölgy azt állítja, a hatvanasok nemzedéke és az ellenzékiek az okai mindannak, ami ma Oroszországban történik. Én csendben hallgattam, amikor erről beszélt, pedig lett volna egy fontos és erős érvem ellene: te, kedves, csak azért mondod ezt, mert az apád és a nagyapád is KGB-tiszt volt. De lehet, hogy ez a reakció volt az egyik ok, amiért megírtam ezt a regényt.

Oroszországban A zöld sátor volt a regény címe, míg külföldön Imágó. Melyik passzol jobban hozzá ön szerint?

- Mindkettő a saját címem. Amikor elkezdtem dolgozni a regényen, A zöld sátor munkacímet adtam neki, mivel legelőször az a fejezet született meg belőle, amely ma A zöld sátor címet viseli. Ez az elbeszélés adott lökést ahhoz, hogy a regény megszülessen. Azonban miután elkészült, azt gondoltam, az Imágó jobb cím lenne. De mikor a kéziratot bevittem a kiadóba, kiderült, hogy nincs egy ember, aki tudná, mit jelent az Imágó szó, mivel ez az orosz nyelvben inkább biológiai szakszónak számít. Emiatt arra kértek, hogy térjek vissza a munkacímhez. Viszont az irodalmi ügynökömmel úgy döntöttünk, hogy külföldi kiadásokban az Imágó címet használjuk.

A könyve középpontjában az erkölcsi érés és a felnövés áll. Könyvének főszereplői közül ketten emigráltak, a harmadik öngyilkos lett. Ön szerint ők átlépték a küszöbét, amely elválasztja az imágót a bábállapottól?

- Igen, felnőttek lettek. A lépések, amelyeket elkövettek – tehát, hogy az egyik zenész, a másik öngyilkos lett – ezek felnőtt lépések. Volt egy közös tanáruk, aki megmutatta nekik az erkölcsi felnövés fontosságát.

De mind a zenébe való elzárkózás, mind az öngyilkosság bizonyos fokig menekülésnek számít. Tehát arra utal, hogy ön szerint a kivonulás volt az egyedüli erkölcsös út abban a rendszerben?

- Ezek a lépések olyan döntések, amelyeket csak egy szabad ember tud meghozni.

Ha férfit választ főhőséül, akkor is mindig a nőkön keresztül mutatja be őket. Így volt ez a Kukockij esetei-ben, az Odaadó hívetek, Surik-ban is, talán egyedül a Daniel Stein-ben nem. Ez azt jelenti, hogy érdekesebbnek tartja a nőket?

- Nem. Mindegy, hogy nők vagy férfiak, akiket hősöknek választok, önálló egyéniségek és jelentős alakok.

A regényei tele vannak meglepőbbnél meglepőbb, kacskaringós életutakkal. Úgy gondoltam, ezeket nem találhatja ki egy ember, ezért mindig úgy képzeltem, hogy ezekről a sorsokról a barátnőitől hall, miközben teáznak a konyhában. Jól képzeltem?

- Nem gondolom, hogy egyetlen történet van, amit barátnőmtől hallottam volna teázás közben. Annál is inkább, mert ezek a történetek bizonyos mértékig én magam vagyok, még ha ezt nem is deklarálom állandóan.

 Forrás: Kötve-fűzve