Michel Houellebecq
Lanzarote
Fordította: Tótfalusi Ágnes
Hedonizmus az ezredfordulón
Az ember akkor is elmegy nyaralni, ha nem tartozik a gazdagok közé, és így eleve nem juthat el a legvonzóbb helyekre; és akkor is, ha kedve sincs az üdüléshez. Mert ha szeretnénk, ha nem, valamit mégiscsak muszáj csinálni, ha már megszülettünk. Houellebecq ötödik ikszbe lépett főhőse a Kanári-szigetek északkeleti részére, Lanzarote-ra fizet be egy útra. Hogy mi található itt? Egy-két vulkán, nemzeti park, meg strand strand hátán. Amiről ebben az elbeszélésben olvashatunk, az távol áll a road movie-k pergő világától. Annál érzékletesebben, pontosabban, és már-már kérlelhetetlen őszinteséggel tudósít viszont arról, hogy a modern ember miként próbál értelmet szerezni napjainak, hogyan tölti el kénytelen-kelletlen a kiszabott időt. Kétségbeesett küzdelem ez, hiszen a főhős, valamint a nyaralás során szinte véletlenszerűen mellé sodródó néhány férfi és nő lelke ugyanolyan sebzett és sivár, mint maga az üdülésre kiválasztott táj.
A <i>Lanzarote</i> éles szemmel megírt, szarkasztikus vízió, mely az emberi természet végső mozgatórugóit vizsgálja. Miközben a Goncourt-díjas szerző humorral, szándékoltan sztereotípiákat elsütve ír a különböző európai népek nyaralási szokásairól, a kulturális turizmus perspektíváiról vagy egy pedofilokból álló szektáról, szívbe markoló igazságokat fogalmaz meg a szexualitás mindent elsöprő erejéről, az ember végtelen magányáról és a célját vesztett élet tragikomédiájáról.
