 Behatolás a sebbe
(kiadvány: parsifal, parsifal)
A Hallásgyakorlatok című előző kötete után meglepő fordulat tapasztalható Varga Mátyás költészetében. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA. Ott az esetleges nyelv dolgozott a szövegben. A beszéd folyton-folyvást jött, a világ hangja volt, az utca beszéde; úgy, ahogy valójában egymás fölötti rétegekben, a valóság héjaként siklanak a mondatok, véletlenszerűen és más-más szövegkörnyezetből kiszakítva. (Kritikánk a kötetről itt olvasható - a szerk.) Meghallani ezt különös képesség, hiszen sokszor öt-hat szövegtöredékből állt össze egy-egy „vers” teste. Az olvasónak olyan érzése volt, mintha egy barlang nyílása előtt ülne, és miközben a füléhez érnek a megszakítatlanul jövő hangok, nem tudja, hogy kik vannak a barlangban, és sejtelme sincs, hogy mi történik ott belül. Teljességgel a képzeletére van bízva, miként is egészíti ki, formálja át a maga számára mindezt egy érvényes jelenetté. Ott a hétköznapi, a látszólag fésületlen, az esetleges, a töredék vált költőivé a szöveg bravúros összeszerkesztése révén, bár sejthető volt, hogy mindez nem bír el többet egy kötetnél, mert a költő becsületessége abban is megmutatkozott, hogy nem engedett valamely stilisztikai, dramaturgiai csábításnak, és az egészet „lent hagyta”, nem emelte föl.
Az új kötetében is a versbeszéd egyszerűsége, a szavak hűvösen nyugalmas áradása a prózához közelít, ám majdnem végig egyetlen hang szól váltakozó személyekben. Olyan félmúlt idejű elbeszélés ez, amelyben a történések intenzív szemlélése hozza a múltat vissza a majdnem jelenbe. A szó szoros értelmében alig használ költői képet, a megformálás finomsága emeli meg a szöveget, és a ritmus enjambement-okkal jócskán megtűzdelt lejtése. A történések alig merítik ki az elmondhatóság minimumát, leginkább egy elmaradt találkozás, vagy ennek is csak az emléke idéződik meg, egy lábtörés a gyermekkorból, és a kötet egészén végigvonuló, visszafogottságában is parázsló erotika. De a folyamat most fordított,Varga Mátyás úgy gondolja, hogy életének hétköznapjai, a triviális történés-darabok összeállhatnak egy nagyobb egységgé, mégpedig bizonyára kedvenc operájának, Wagner Parsifaljának a síkjába vetíti ezt, annak a mitológiával is bővített élményvilágában él. Utólag visszanézve úgy gondolja, ha történt vele valami fontos az életben, akkor ez így vagy úgy része lesz ennek a titkokkal teljes nagy egésznek. Mint előző kötetének fülszövegéből is tudhatjuk, Varga Mátyás bencés paptanár, s ezt az akkori kritikák mint nagy jelentőséggel bíró tényt hosszan tárgyalták is. Innen nézve az összekötő kapocs bizonyára a Grál-mítosz kultikus tárgyai, a Jézus kereszthalálához köthető kehely és lándzsa. Mondhatnánk azt is, hogy a hit sokféle értelméről, a mindennapokban való jelenlétéről szeretne beszélni. De alkalmas-e egyetlen hazafelé tartó utazás az Odüsszeia megértéséhez? Elég tárgyi bizonyítéka, emléktapasztalata, beforrt és nyílt sebe van-e egyetlen embernek, hogy egy ilyen hatalmas mítosz részesének képzelje magát? Elegendőek-e ezek a hétköznapi élettöredékek, a nyelvnek a leíró jellegű szavai, hogy lelkileg ennek a mélységnek az aljára nézzen? Miután a kötet végére illesztette, mi tudható bizonyosan erről a roppant bonyolult mondavilágról, s a versekben időnként a mítosz szereplőihez fordul, az olvasó számára kötelezővé teszi a mitológiai gondolkodást, és ezzel elvágja a kötet másként való megértésének minden egyéb lehetőségét. Különösen az egyes darabokban változatos formákban és hőfokon föl-föltörő érzékiség tekintetében tanulságos utánagondolni a dolgoknak. Itt az erotika semmiféle formájában nem intézményesített és nem is plátói (igaz, a kötet első felében még visszafogott), hanem nagyon is organikus és testi. A mítosz a Halászkirályt elcsábító Kundri alakjában kínálja a téma mélyebb kifejtését. Ekkor kapja a varázsló Klingsortól a gyógyíthatatlan sebet a szent lándzsa hegyétől: „a testi sérülés vonzotta. / a sebek furcsa erotikája. / mert ott hagyja magát az / ember: vigyék, vetkőztessék, // mossák, vágják, / kötözzék – gyors, hideg / ujjakkal bárhol a testét. / s múljék róla a szemérem.” (paradisum) Mintha a vulnus (seb, vágás) és a vulva (külső női nemi szerv) valahogy nagyon közeli jelentésben szerepelnének végig a kötetben, s ehhez magyarázatul még néhány beszédes részlet szolgál: „kundri, te akkor előre- / hajoltál, s míg ők / dolgoztak, a földet / etted.” (segélyhívás # 1) Vagy: „időben / rájöttem, hogy a fojtott // szomorúság erekciót okoz.” (planctus) A vers címe hagyományosan a kereszt alatt állók, vagy Mária fia halála miatti siratóénekét jelenti. (Hasonlóan első magyar nyelvű versünkhöz, az Ómagyar Mária-siralomhoz.) S itt eszünkbe juthat Georges Bataille-nak az erotikát és a halált közelinek érző tana, és Eliottól Átokföldje is, aki azonban ugyanezt a mítoszt feldolgozva nem szűkítette le az értelmezés lehetőségeit, hiszen az allúziók olyan gazdag rendszerét építette bele a versébe, hogy Shakespeare-en keresztül Dantéig, és az ókori mitológia Teiresziászáig mindenki értő-értetlen lomha hőse a darabnak. S akkor a kötet elejének (Parsifal ifjúságának) ártatlan, bukolikus találkozásai is immár egy megkezdett út első lépéseinek tűnnek, amelyek a vég felől nézve a vágy ismétlődő emlékképeiként gondolatilag már e kései bűnbeesés (?) csíráit érlelik magukban, holott a kötetben e szó nem említődik. Az olvasó csodálattal, de némi tétova szorongással is fordul e versek bátor szókimondása felé, a költővel együtt mondja a siratóének utolsó sorait: „jelek- / re várok, pedig olvasni / bármit képtelen vagyok.” Legalábbis a félreérthetőség, a másképpen való olvasás lehetősége e kötet minden versében fönnáll.
2011-08-04 13:14:00
|
 |
|
