E kötet szerzője érzékelhetően otthon van az érzékelésben, érzékelhetően az érzékelés lett az otthona. Az érzékelés anyagszerű közege pedig – ezúttal – ez a könyv. - Bazsányi Sándor kritikája Ilma Rakusa Rengeteg tenger című kötetéről.

Csak a mozgás az, ami állandó – mondhatnánk Hérakleitosszal, miután elolvastuk Ilma Rakusa önéletrajzi szépprózakötetét. Hiszen ezúttal is bebizonyosodik: sokszor éppen azoknak adatik a legmozgalmasabb, legváltozatosabb életút, akikben a legmohóbban él a vágy a nyugalomra, az állandóságra. De az is lehet, hogy éppen a tartós mozgás során születik meg a nyugalom képzete. Minél nagyobb tehát az állandóság a mozgásban, annál nagyobb a vágy is a nyugalom közege iránt; mely közeg ezúttal: a tenger. Mégpedig – miként a címben áll – rengeteg, minél több tenger (Mehr Meer). Ugyanakkor a minél több tenger képes csak magába fogadni a lehető legtöbb élményt és tapasztalatot, érzést és tudást, mindazt tehát, amitől az – a mélységet sejtető, olykor fodrozódó, olykor háborgó vízfelület – végtelennek, végtelenül befogadónak tűnik.

Ilma Rakusa egészen kisgyerekkorától kezdve az ideiglenesség, a változás, a mozgás testi-lelki tapasztalatában tanulta meg a létezés állandóságát: hogy tudniillik a legnagyobb változások és fordulatok közepette is ugyanazt a történetet éli, ugyanazokkal a késztetésekkel és vágyakkal. Szlovákiában született, magyar anya és szlovén apa gyermekeként. Rövid rimaszombati, budapesti és ljubjanai tartózkodás után került – valamicskével hosszabb időre – a tenger mellé, Triesztbe. Gyerekkora legfontosabb évei ezek; ekkor tanulja meg a vágyat a tengerre, valamint a vágy tárgyának sokarcúságát: a ragyogó napsütésben úszó tengerpartot és a gyilkos erejű szelet, a borát. Életre szóló élménye, hogy a kora délutáni szieszta idején a bezsaluzott, fénysávok hasogatta szobában van – egyes egyedül, képzeletének birodalmában, biztonságában. Az apa ölében érzi még ugyanezt a nyugalmat. Vagy napozó anyja mellett. Vagy akkor, amikor olvas, amikor világok nyílnak meg benne – miközben folyamatosan változik a világ körülötte: „Teljesen belevesztem ebbe a párhuzamos világba.” (99.) Az olvasás jelenti az otthonosságot akkor is, amikor elköltöznek délről, a tenger mellől északra, a hegyek közelébe. Svájc: olyan kulturális sokk, amelyet a nyelvek (és kultúrák) sokféleségeivel már nagyon korán megismerkedő gyerek egyfajta nyelvi stratégiával próbál átvészelni: „Én is beszéltem persze a dialektusukat, de csakis célszerűségből. Valójában nem hatolt belém. Magamban az irodalmi német nyelven társalogtam, a könyveim nyelvén.” (Uo.) És később ugyanezen a nyelven, tehát nem az anyanyelvén, ír maga is. Mondhatni, anyanyelvéről lemondva lesz anyja a saját nyelvének. Megszüli magában az idegent. Sajátjává teszi. A térségi, kulturális, mentális, életrajzi rétegekkel terhelt idegenség elfogadásának egyik utólagos jele, amikor a gyerekkorára visszaemlékező felnőtt az írásában, annak mélyből építkező grammatikájában az egyes szám első személy néhány oldal erejéig átvált egyes szám harmadik személybe: „Valami puhába hanyatlottam, hagytam, hogy fönntartson. Meleg odú volt az álom, kívül téren és időn. // Sokat aludt a gyerek, aki voltam, jóllehet rendszeresen fölébresztette az öccse. Növekedett álmában, megemésztette, amit elébe vetett a nap…” (82.) Az 1951-ben Triesztből Zürichbe érkező gyerek lelki helyzetéről bő fél évszázaddal később ír könyvet Ilma Rakusa, aki ugyanaz és mégsem ugyanaz.

Az időben megragadt, időnként megerősítést kapó s így újra előhívható érzetek, képek nyomán működik az emlékezet, valamint annak nyelvi formája, az önéletrajzi (de mondhatjuk inkább: lélekrajzi) „emlékfutamok” prózája. Ezek a nyelvi futamok pedig valamely teljességgel be nem fogható tartományból merítenek – tengerből egy-egy maréknyit; és mindegyikben érezzük a hullámzó közeg frissességét és végtelenségét, mindazt tehát, ami esetleg nincs is teljességgel megfogalmazva. Mint az „emlékfutamokat” elindító 2004-es helyzet elemzése során írja Ilma Rakusa a rimaszombati könyvtárban megrendezett beszélgetésről: „A nyelv otthonos idegenségéről beszélek, de nem hozom szóba, milyen csekély a különbség az »írás« meg a »sírás« szavak között.” (27.) Valamiről beszélni, miközben másvalamit nem hozni szóba, ugyanakkor éreztetni ennek (a szóba nem hozásnak) a súlyát – csakis úgy lehetséges, ha mindkét dolog lényegében ugyanoda tartozik: az érzetek, tapasztalatok és emlékek kimeríthetetlen, csakis az elmondás és hallgatás hiánygazdálkodásával szóba hozható teljességébe; a tengerbe, amely egykor a kisgyerek testi közelségében létezett, és amely a felnőttnek még mindig ugyanazt jelenti. Még akkor is, ha sosem adatik meg neki a fiumei tengerben megmártózó Esti Kornél vágyának teljesülte, „hogy minden, ami szép és rút, minden, ami látható és láthatatlan, az övé legyen”.

Hiszen úgyis minden az övé – a bezsaluzott szobában, a képzeletében és az álmaiban; vagy éppen a könyveiben: „A könyvbéli világ soha nem volt hazug. És én sem hazudtam, ha ott kerestem menedéket.” (103.) De ugyanerre az otthonos végtelenségre nyílik rá egy Bach-mű, egy térkép, az első áldozás ostyaíze; vagy éppen egy húsvéti mise a hatvanas évek Leningrádjában, mely város az összetett zamatú történelmi-társadalmi állagában is a gyerekkori Dosztojevszkij-olvasmányélmény, a Bűn és bűnhődés teljességgel átváltozott, ámde mégiscsak azonosítható helyszíne. Ilyen azonosítható, részleges állandóságokra épít Ilma Rakusa összetett, sebezhetőségében erős önazonossága. Hiszen az állandó költözésekkel, kultúra- és nyelvváltásokkal együtt járó „nomád gyermekkor” máig élő alaptapasztalata csak még inkább kiélesíti az általános léthelyzet szerkezetét, e szerkezet boldogságszerű csomópontjait: „Soha nem fogom tudni, hova tartozom voltaképpen. // Így aztán beértem a pillanatnyi boldogsággal.” (180.) A nyelvben, a soknyelvűség tapasztalatában edződő nyelvben felerősíthető „pillanatnyi boldogságokat” rögzíti Ilma Rakusa. Az átmeneti, mégpedig tartósan átmeneti boldogságpillanatokra épülő „nomád” otthonosság mentális közege: az emlékezés; formája pedig: az írás.

És talán az írásban emlékező Ilma Rakusa könyvének legfőbb érdeme: az ízek, a színek, a hangok, a hangulatok érzéki megjelenítése. Ahogyan ízekben, színekben, hangokban, hangulatokban jelenik meg az életút megannyi helyszíne; Trieszt, Párizs vagy Leningrád. E kötet szerzője érzékelhetően otthon van az érzékelésben, érzékelhetően az érzékelés lett az otthona. Az érzékelés anyagszerű közege pedig – ezúttal – ez a könyv.

És ha már Hérakleitosszal kezdtem, hadd fejezzem be az ő egyik töredékével (Kerényi Károly fordításában): „Rossz tanújuk az embereknek a szemük és fülük, ha barbár lelkük van.” Ilma Rakusa lelke nem „barbár”, hanem nomád; nagyon is van szeme és füle, érzéke mindarra, ami a lélek dolga.

Forrás: litera.hu