A mai kortárslíra-olvasó lépten-nyomon azzal szembesül, hogy a legtöbb szöveg nem adja magát könnyen: többek között a befejezetlen gondolatok, a kontextus látszólagos hiánya, a töredezettség nehezíti meg a befogadást. Varga Mátyás versei esetében sincs ez másképp: rövid, tömör, elliptikus szerkesztésű költeményei amellett, hogy újraolvasásra hívnak fel, szövegek feletti kontemplációt is igényelnek - olvasható a Kultér blogon .

Először talán a cím készteti gondolkodásra az olvasót: ki vagy mi lehet parsifal? A könyv fülszövege és a kötet végén szereplő jegyzetek adják meg a kérdésre a választ: Parsifal a Grál-legenda egyik hőse, aki elszökik édesanyjától, hogy lovagnak álljon, majd különböző kísértésekkel és nehézségekkel kikövezett úton halad, míg végül megtalálja a Grál szent lándzsáját, amellyel képes meggyógyítani a hosszú ideje egy gonosz varázsló miatt szenvedő Amfortas királyt.

Parsifal a király iránti együttérzésből indult el, s küldetése sikerrel járt, de közben testi vágyak kísértették, számtalan akadályba ütközött, és sokáig kellett keresnie, vándorolnia, mire beléphetett a Grál országába. Az általa megtett út az emberi életpálya allegóriájaként is értelmezhető: mindenki elhagyja a szüleit, hogy megtalálja a maga célját, még ha az odáig vezető út számos kellemes és kellemetlen meglepetést is tartogat számunkra. Így a kötetcímben nemcsak egy mondakör szereplője idéződhet meg, hanem Parsifal történetében saját magunkra is ráismerhetünk.

Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a versek tükröt tartanak elénk, ám a kötet mottójaként ezt olvassuk: „L’herbe foulée sauve la face.” („A letaposott fő megmenti / megmenekíti / megváltja az arcot.”) Az Edmond Jabés-től származó idézet úgy is értelmezhető, hogy a letaposott fő egy ideális arc emlékét őrzi és menti meg, de ehhez egy megrongált arc emléke is hozzájárul. A kötet versei megrongált vagy hiányzó arcokat tárnak elénk: a versekben szereplő lírai ének körvonalai elmosódottak, és az általuk megszólított, ezáltal megképzett te sem rendelkezik saját arccal. Számos versben problematizálódik az én és a másik viszonya, így rögtön a prológusban is, melynek zárlata azt sugallja, hogy nem létezik tökéletes megértés két ember között: „nem gondolhatunk ugyanarra, / amikor azt mondom, hogy »rá- / ég, mint nejlonruha az öregasszonyra«” (7.). Itt megszólal a lírai én, a kötet I., számmal jelzett ciklusában azonban ez a hang egy időre elnémul, helyét pedig a te felé való odafordulás szólama veszi át. Az E/2-ben íródott művek visszaemlékezésekként is olvashatóak: ezek során egy meg nem nevezett, már-már mindentudó elbeszélő idézi fel bennünk a másik életének eseményeit. Azonban megszólító és megszólított viszonyáról nem kapunk információt, hiszen nincs dialógus a versekben – és nincs válasz a kérdésekre sem.

A II. részben több kérdő mondatot is olvashatunk, amelyek egy része költői kérdésként funkcionál, viszont amikor konkrét személyhez fordul a kérdező (pl. „kundri, mondd meg, / hányféle állapota van / egy női mellnek?”, a bélflóra, 24.), akkor sem érkezik felelet. A kötet egyetlen párbeszédtöredéke a napéj című versben található. Itt a beszélő egyszerű kérdéseire ezt a különös választ kapja: „tükörképem vagy / − felelte −, de csak rövid / ideig, mert ha befedjük / egymás árnyékát, úgy lé- / pünk át, mint egy ajtón.” (31) Bonyolult, sokértelmű, ambivalens kapcsolatok rajzolódnak ki a kötetben, a magát és a másikat megérteni vágyó én pedig nem tehet mást, mint a planctus beszélője: „jelek- / re várok, pedig olvasni / bármit képtelen vagyok.” (54.)

Nemcsak az én és másik kapcsolatát megérteni segítő vagy nehezítő jeleket kereshetünk a kötetben, hanem az eredeti Parsifal-történetre utaló jeleket is. Mindegyik ciklusra igaz az, hogy nem válik hangsúlyossá a kötet alapjául szolgáló történetfolyam. Egyetérthetünk Molnár Illéssel, aki így fogalmaz: „A Chrétien de Troyes- és Wagner-utalások csupán apropók, elrugaszkodási pontok, a versek komplexebbek puszta posztmodern ügyeskedésnél. A történések hol függetleníthetők történelmi téridőtől, hol pedig kimondottan XX. századiak. Vonat, tank, fényképek − az olvasatot tudatosan túlléptetik az eredeti narratíván és többdimenzióssá teszik.” (Molnár Illés, A sebek furcsa erotikája. Varga Mátyás: parsifal, parsifal). Az eredeti narratíva helyett történetek pillanatait, töredékeit kapjuk: az elesés után a felállásra való készülődést (másodszor esik el), az eltörött láb reccsenését (visszatérés), a szőrszálak elindulását (rossz kedv). Nem tévednénk nagyot, ha a filmes elbeszélés egyik módszere, a lassított felvétel jutna eszünkbe a szövegek kapcsán: a versek egy-egy történés parányi részleteit mutatják meg felnagyítva, s az eseményeknek is csak néhány elnyújtott másodpercébe tekinthetünk bele.

A mikrotörténések világában is kitüntetett szerepe van az elindulás pillanatának: a távozás című vers egy hosszú út kezdetének hangulatát hívja elő, s Parsifal édesanyja, Herzeloyde nevének említése azt sugallja, hogy éppen a lovag vándorlása kezdődik el. Parsifal útjának stációira csak egy-egy név utal: például a csábító nőé, Kundrié, vagy a gonosz varázslóé, Klingsoré. A nevek mellett Parsifal világát a furcsa, veszélyes, sötét erdő idézi fel. Az erdő az egyik olyan toposz, amely többször is előfordul a versekben. A szövegek első olvasásra széttartónak tűnnek, ám a motivikus ismétlések, így az erdő, a víz, az állatok gyakori említése által megképződik a kötet koherenciája. Ezek a szövegrészek az eredeti történetre irányítják a befogadó figyelmét, miközben a mai kor emberének ismerős objektumok (például a rádió, a motor, a palackos víz) révén kapcsolnak össze ezek az alkotások több évszázadnyi távolságot.

A múlt történetei mellett a jelenkor költészetével is dialógusba lépnek Varga Mátyás szövegei. Egyik hőse, Amfortas király a róla elnevezett vers tanúsága szerint „lovagok boncolásán részt vesz” (38.). A boncolás során az emberi test legapróbb részeit is megfigyelhetjük, s ezek a részek a versekbe is beleíródnak: többek között olvasunk térdről, kezekről, hónaljról, borostáról és így tovább. A testnek eme kisebb-nagyobb területei szemmel láthatóak, de a szövegek a többi érzékszerv tapasztalatához is próbálnak hozzáférést nyújtani: az anyaszagot, a meccsek utáni izzadságszagot, a bőrig érő sarat, a kisfiú üvöltését, a kutyák nyalta kéz keserű ízét már-már a befogadó is érzékeli. A szövegek ezeken keresztül tartoznak a kortárs költészet azon vonulatába, amely a testtoposz újraírására tesz kísérletet. Varga Mátyás abban hoz újat, hogy a testtapasztalat leírását középpontba emelő verseit egy szerteágazó mondakörben helyezi el, így annak kontextusában, költői fikció és valóságérzékelés metszéspontján válnak a testek, testrészletek felismerhetővé.

Múlt és jelen, test és lélek, rész és egész, ember és természet – többek közt ezek a dichotómiák segíthetnek a kötet verseinek értelmezésében. Ám az interpretáció folyamata nem zárul le a könyv bezárásakor. Az olvasó Parsifalhoz hasonlóan kalandos utat jár be a szövegek erdejében, s miként a lovag, úgy mi is számos tapasztalattal gazdagodva hagyjuk magunk mögött ezt a világot, hogy aztán újra és újra visszatérhessünk hozzá.