Ulickaja jött, látott és lehengerelt. Néhány nap alatt keresztülcikázta az országot, Pécs és Debrecen után pedig szerdán Budapesten, a Puskin moziban beszélt új könyvéről, az Imágóról. Meg persze mesélt a szovjet mindennapokról, a hatalommal szembeni averziójáról, a kultúra védelmi mechanizmusáról, meg arról is, mi volt a kevés előnye annak, hogy sok család annak idején egyetlen konyhán osztozott.

Az érdeklődés meglehetős. Tíz perccel hat előtt a Puskin mozi Metropolis termében az ülőhely és a levegő is fogytán. Először csak a kétoldali lépcsősor telik meg izgő-mozgó, fészkelődő emberekkel, majd szépen lassan a színpad két széle is kicsordul.

Morcsányi Géza, a Magvető igazgatója ígéri, legközelebb majd tágasabb helyet szemelnek ki, majd udvariasan mentegetőzik: az írónő karcsontja megrepedt, a meghirdetett dedikálás így elmarad. A könyveiket idegesen morzsolgató nénikehadak halkan felhördülnek a teremben.

De már itt is van, gipszelt jobb kezét meglengeti, szpászibá. Fordítója, Goretity József igazán kitesz magáért. Nem csap egyből a közepébe, kerülgeti, kóstolgatja, komótosan faggatgatja – hatalomról, agresszióról, a szovjet éra kommunális lakásairól, az egymásra utaltság édes keserűségéről és a neoténiáról. Minden út persze egy irányba vezet, a szálak az Imágóban érnek össze, de ne rohanjunk ennyire előre.

„Olyan embertípushoz tartozom, aki nem szereti a hatalmat, se a jót, se a rosszat” – teszi rögtön világossá Ulickaja, akinek eddigi élete és munkássága alapján készséggel el is hiszem ezt. Tudni lehet róla, hogy ezerkilencszázhetvenben azért bocsátották el kutatói állásából, mert szamizdat irodalmat birtokolt és terjesztett. Nem is tért vissza eredeti szakmájába, ám a genetikusi hátteret most is fel-felemlegeti.

Kiderül az is, hogy könyvét kimondottan a fiatalabb nemzedéknek írta. Eléggé idegesíti ugyanis, hogy Oroszországban a fiatalok egy része Sztálint sírja vissza.

„Miért azután vágyakoznak, ami a mi életünk legszörnyűbb időszaka volt?”

Megkapó, amikor arról beszél, hogy Esterházy Péter Javított kiadása nagyon is érthető a számukra, és tiszteletreméltó, amikor elismeri, hogy neki mint orosz szerzőnek – éppen a hazájával szembeni ellenérzések miatt – annak idején igenis meg kellett hódítania Kelet-Európát. A másik nagy falat a Baltikum volt, ám szerinte ezek az esetek is azt bizonyítják, hogy a művészet legyőzi a politikát. „A politikusok nevei sokkal hamarabb elhalnak, mint a művészek, az irodalmárok, a festők nevei.”

Azután mesél arról is, hogyan élt annak idején több család egyetlen, felosztott lakásban – egy barátnője szerint az efféle lakhatási formának megvolt az az előnye, hogy az ember a legjobb keresztényi tulajdonságait fejleszthette. „Nem sírom vissza ezt az iskolát” – szögezi le azonban Ulickaja tüstént, bár azt elismeri, hogy az emberek sokkal szorosabb kapcsolatokat tartottak fent akkor egymással, mint manapság. Ezek a moszkvai konyhák, ahogy ő emlegeti, voltak azok a helyek, ahol vodkát és teát ittak, ahol segítették egymást, ahol beszélgettek és ahol olvastak.

Szerinte az úgynevezett hatvanasokat („akik elsőként élték meg, milyen nagy szükség van a szabadságra”) sokszor igaztalanul vádolják meg azzal, hogy ők a felelősek azokért a nehézségekért, melyeket az oroszok a peresztrojka után kénytelenek voltak átélni. Nem kell a hatvanasokat vádolni azért, hogy olyanok, amilyenek, mondja ő. Ha valaki vagy valami, akkor sokkal inkább a hatalom a felelős a kialakult helyzetért.

Az Imágó esendő hősei között több kedvence is van. Az egyik ezek közül a tanár, Viktor Juljevics, aki az irodalom szeretetével igyekszik beoltani tanítványait.

„A kulturális injekció segít az élet ocsmányságaitól megszabadulni.”

Ulickaja nem köntörfalaz, nem egy udvariaskodó típus. Időnként leveszem a fülest, és hallgatom, ahogy oroszul beszél. Visszafogott és határozott, közben végig a közönséget pásztázza. Kicsit mintha unná, de azért tisztességgel kitart.

Készséggel elismeri azt is, hogy inkább elbeszéléseket szeret írni, regényt annyira nem. Az Imágó is sok tekintetben elbeszélések füzérének tekinthető, az olvasó pedig két – más-más szempontból nagy figyelmet kapott – haláleset között és nagyjából negyven éven át araszolva csodálkozhat rá arra, ahogy a kaleidoszkópszerű részletek lassan összeállnak.

Amikor azonban Goretity József arról faggatja, mikor jön ki a következő nagy könyv, Ulickaja közli, hogy ez a legszörnyűbb dolog, amit a fordítója kérdezhet tőle. „Amikor elkészül egy ilyen vastag könyv, megfogadom, hogy többet ilyen kalandba nem bocsátkozom.”

Majd meglátjuk.

A kép innen van.

Forrás: gerincre vágva