(kiadvány: A macskaróka)

Az izlandiaknál az időjárás fontos beszédtéma, úgy ötven évvel ezelőttig akár élet-halál kérdése is lehetett. Nagyjából az előző század közepéig, a dán fennhatóság alól való 1944-es felszabadulásáig elszigetelten, igencsak nyomorúságos sorban tengődő nép volt az izlandi, kiszolgáltatva az időjárás kénye-kedvének. Nem voltak még exportra is termelő üvegházak, hőforrások vizével fűtött lakások és utcák; az akkori izlandiak a jelen magas életszínvonalát legmerészebb álmukban sem remélhették.

Nos, ezekbe az ínséges időkbe visz minket vissza Sigurjón Birgir Sigurdsson – Sjón néven jegyzett - A macskaróka című kisregénye.

Az első fejezet 1883. január 9-11. között játszódik: egy vadász 39 oldalon át igyekszik elkapni egy barna bundás sarki rókát, ami ugyan csodás líraisággal van megírva, de a jelenkor emberének nem ígér túl nagy izgalmakat. Egy-egy oldal itt mindössze néhány soros, ennyibe van belesűrítve a vadász és róka közti különös hajsza – és ez az a rész, ami után voltaképpen megindul a történet. Szereplői egy Dániában tanult „európai módi szerint öltözött”, felvilágosult füvész, egy a semmiből felbukkant Down-kóros fiatal nő és egy visszamaradott falusi életet magasztaló, „stupidus” pap. Na meg persze a róka.

Meghal a Down-kóros nő, akinek a holttestét gazdája, a füvész nem adja oda a papnak, hanem titokban egy ligetben temeti el, a paphoz viszont egy lommal és kövekkel tömött koporsót küld, ki tudja miért. A kronologikusan szétszabdalt cselekmény szálai elkezdenek egy pont felé tartani, a korabeli izlandi élet mellett pedig egy titokzatos történet is kibontakozik. Amikor a szálak összefutnak a pontban, véget ér a könyv, a fordulatos végjáték pedig simán szolgálhatna egy Tarantino-film nyersanyagául.

„Nagyon fordulatos, népi babonákkal átszőtt paraszti történet” – mondja a remek fordítás készítője, Egyed Veronika egy interjúban. (Mindig is kedveltem az olyan fordításokat, ami nem akar minden, a magyar olvasó számára érthetetlen dolgot kényszeresen lefordítani vagy béna magyar megfelelővel helyettesíteni. Ez nem ilyen.). És valóban, a népi költészet, a balladák hangulatát és stíluselemeit hozza a Macskaróka; hiedelmekkel, szimbólumokkal, sötét titkokkal a patyolatfehér havon. Végül a természet végzi el az ember bosszúját, ami Izlandon egyáltalán nem meglepő.

Egyrészt ugyanis egy olyan országról van szó, ahol ezer évvel ezelőtti hőstörténeteket, sagákat ma is kitűnően érti az átlagember az évszázadokon át tartó elszigeteltség és a nyelv ebből fakadó zártsága miatt, és – emiatt vagy másért - komoly hagyománya van a legendáknak, mondáknak, a történetmesélésnek.

Másrészt szinte közhely, annyiszor elmondták izlandiak magukról, illetve róluk mások, hogy mennyire evidens náluk a természet és a különböző művészetek kapcsolata. Mindenben jelen van a természet: a tárgyakban, a filmekben, a zenében, a történetekben. „Nem közvetlenül a természet, hanem a természet ereje inspirálja az alkotó embereket”- mondta ősszel egy teljesen más művészeti ág izlandi képviselője.

Nem meglepő így az sem, hogy a Macskaróka alig három napja Izlandra visszatérő füvésze Szent Iván éjjelén az esti vacsora és dalolászás után egyenesen a tengerhez rohan és „belekiált a fényes örökkévalóságba”, hogy „dicsőítlek Téged, óceán, Te, tükre a szabad embernek!”, illetve, hogy amikor a vadász lő, „a hegy válaszol a lövésre” és lavinát zúdít az ember nyakába.

De a magasztos gondolatok, a humanizmus hirdetése nem válik gigantikus tanmesévé, felbukkan a humor is, néha a legváratlanabb pillanatokban, például az említett lavina után: „Nem volt jó állapotban a pap, de ez nem kínozta, mert nem volt eszméleténél”.

Az egyetlen furcsaság a vidéki izlandi tájban egy összerakható koporsóra karcolt Ovidius-idézet; kicsit nehéz elképzelni készítőjét, a vándorlegényt, amint kóborlásai során egyszer csak előránt egy ilyen klasszikust. De ennyi hibája legyen a könyvnek; biztos, hogy az egyik legjobb olvasmány, amivel 2011-ben találkoztam. És mindössze 123 oldal.

Forrás: kötve-fűzve