A kiadott gyerekkönyvek csaknem hatvan százaléka készül a 6 év alatti gyerekeknek a KSH adatai szerint. A szerényebb választék miatt nagy érdeklődést vált ki, ha végre egy 10-14 éveseknek szóló regény jelenik meg egy magyar szerzőtől. Különösen, ha azt a Magvető adja ki, ahol viszonylag ritkán jelentkeznek gyerekkönyvvel, a kivételek között pedig olyan kortárs kánonképző könyveket találni, mint például Varró Dániel verses meseregénye (Túl a Maszat-hegyen), Kovács András Ferenc gyűjteményes verskötete (Hajnali csillag peremén) vagy Tóth Krisztina kötete (Állatságok).

Ebben a környezetben jelent meg 2011 végén Lakatos István meseregénye, a Dobozváros. A sztori főhőse egy Zalán nevű fiú, akinek rá kell döbbennie arra, hogy igazi szüleit elrabolták, és silány, közönyös, nemtörődöm másolatokkal helyettesítették. A felismerés megszületésében egy Székláb nevű öregember segít, aki magával viszi a fiút vándorló, titkokkal és furcsaságokkal teli házába. A kalandok során Zalán ősi lényekkel találkozik, különösebbnél különösebb helyzetekbe kerül, például szemetet szed a tó fenekén, miközben a víz a feje fölött lebeg, a halak pedig gúnyolódnak rajta.

Lakatos István a Lencsilánynak köszönhetően lett ismert képregényrajzoló, a képregények világa erőteljesen jelen van a meseregényben is. A főhős, Zalán falja a képregényeket, amelyek számára az abszolút értéket jelentik, de egy mini képregény, az önfeláldozó bajszos robot története is beillesztődik a regénybe. A képregényes és filmes utalások viszonyítási pontként újra és újra megjelennek: Zalán kalandjai talán abszurdak, nem ritkán bizarrok, de semmivel sem meredekebbek, mint például az Indiana Jones-filmek. A Dobozváros a képes popkultúra egyik legelemibb jellemzőjét, az erőszak ábrázolását is átveszi: Lakatos István plasztikusan ír a kisfiú dühétől Székláb rettegésén át Dobozváros pusztításáig az agresszió, a kegyetlenség és a félelem különböző formáiról. Bár az ábrázolás valóban érzékletes, a megfelelő pontokon a szomorúság, a szégyen vagy a megbánás minden esetben feloldja az erőszakos képeket, így azok nem hatnak nyomasztóan.

Ha valahol nyugtalanító a Dobozváros, az inkább az üzenete. A varázslatos, abszurd epizódokból Zalán megérti, hogy „a világ sorsa az, hogy méltósággal megöregedjen és meghaljon”, a pusztulását azonban erőszakosan sietteti egy hely, amelyet Dobozvárosnak hívnak, és amellyel a teremtői, isteni attribútomokkal felruházott Székláb sem bír. Dobozváros egy eltúlzott iparvárosra emlékeztet: külvárosi panelekben élnek a kiszipolyozott munkások, a világ silány másolata pedig hatalmas gyárakban, üzemekben készül. Zalán Dobozvárosban ismeri meg, mit jelent az igazi gonoszság és kegyetlenség – és ez közel sincs azonos súlycsoportban azzal, amikor például a fiú semmi mást nem akar, csak hogy fájdalmat okozzon gyűlölt ellenségének. A jó és a rossz szembenállása is árnyaltabb, mint általában: míg a rossz most is a végletekig romlott, addig Zalán nem éppen egy Grál lovag. Egy átlagos fiú, aki döglött bogarakkal dobálja a lányokat, szófogadatlan, önfejű, de a tapasztalatok hatására kialakul benne a felelősségtudat, és a korábban túlmisztifikált értékek helyett meglátja a világ valódi szépségét. Dobozváros legyőzésének tétje tehát nem a világ megmentése – az bár lassabban, de továbbra is haldoklik. Zalán és Székláb az individuumért, a szabadságért, a környezetért vállalt felelősségért harcolnak.

Lakatos Istvánnak sikerült egy sajátos regényvilágot teremtenie a Dobozvárosban, alaposan felépített főhősökkel és komikus mellékszereplőkkel, kidolgozott viszonyrendszerrel. A meseregény vége azonban kicsit elkapkodott – ha ragaszkodunk a filmes összehasonlításokhoz, akkor olyan, mint egy látványos akciófilm, ami ugyan pöröghetne még egy órán át is, de két és fél óra után már tényleg le kell zárni. A Dobozváros vaskos kötet, de a rengeteg ötlet, epizód hatására a végső, nagy összecsapásra nagyjából annyi hely jut, mint korábban arra, hogy Zalán felfedezzen pár különleges szobát. Ami zavaró még, az a nyilvánvaló koppintásokból, a továbbvitt toposzokból fakadó kiszámíthatóság. A szülők kicserélése Neil Gaiman Coraline-jára; az átlépés Zalán világából Széklábéba J. K. Rowling Harry Potterjére; Székláp gőzmeghajtású, ezer titkot rejtő, repülni is képes háza, Dobozváros lábakon menetelő tornya pedig Diana Wynne Jones regényeire emlékeztetnek. Az elrabolt, rabszolgasorsba kényszerített emberek, a szürkének nevezett dobozvárosiak pedig egy régi, ezerszer is felhasznált toposzt bontanak ki, ami az izgalmasan ábrázolt steampunk környezet ellenére is túlságosan ismerős.

A kiszámíthatóságért és a kapkodó zárásért azonban az olvasót kárpótolja a regény összetett világa és fekete humora. Utóbbi különösen jól működik a mellékszereplők – például az egész világra haragvó kecske vagy a koszos cuccok láttán őrült suvickolásba kezdő mosómedve – megformálásában. A Lakatos István képregényeire is jellemző kevertség a Dobozvároshoz készült illusztrációkon is érezhető: kísérteties, félelmetes, bájos és komikus rajzok egészítik ki, vagy ahol szükséges, oldják fel a regény hangulatát. Az aprólékos részletek azonban sajnos elvesznek az összezsugorított, fekete-fehér-kék képeken. A zavaró pontok ellenére azonban a klasszikus meseregény- és képregényelemek, az irodalmi és a popkulturális utalások, a steampunk környezet, a varázslatos és a valódi lények vegyítéséből egy izgalmas és letehetetlen könyv született.

- vargabetti -

Forrás: Kötve-fűzve (2012.02.04.)