A kortárs magyar irodalom egyik legkiválóbb, külföldön is sokra becsült, világjáró alkotójával, a váradi Törzsasztal áprilisi vendégével, KRASZNAHORKAI LÁSZLÓval regényeiről, műhelytitkairól, utazásairól, életének sorsfordító mozzanatairól beszélgetett Szilágyi Aladár az Erdélyi Riport 2012/16. számában.

Nemrégen jártam Schaffhausenben, abban a svájci városkában, ahol az Ön regényhőse, dr. Korim György öngyilkos lett. Utána került a kezembe a Háború és háború. Amikor elolvastam, volt egy ilyen gondolatom: kár, hogy hősének különös kívánsága nem teljesült, akkor, éjféltájt nem jutott be a múzeumba, hogy halála előtt egy órát tölthessen el az egyik termében kiállított, Mario Merz szobrász alkotta igluban. Emléktábla ugyan – utolsó óhaja szerint – valóban megörökítette a nevét, de olvasóként szívem szerint azt tettem volna, amit a regényben szereplő, bizonyos Szabó Gyuri tett New Yorkban szétszórt bábuival: Korim György emlékére jóvátételként egy őt megjelenítő bábut csempésztem volna be Merz egyik iglujába. Meglepődve olvastam aztán, hogy mégis lesz valamiféle elégtételben része e számomra nagyon is élő figurának. Tényleg épül egy Mario Merz tervezte iglu Gyulán, Korim György városában?

Nem sokkal a Háború és háború német fordításának megjelenését követően, a regény utolsó, nyolcadik fejezetének a hősei – történetesen elevenen – leleplezték azt a bizonyos táblát, amelyen Korim Györgynek az utolsó mondata szerepel két nyelven, s az ő végakaratának megfelelően felkerült a múzeum falára. Az igazgató arra a kérdésre, hogy eleget tesz-e ennek a furcsa figurának a végső kívánságát illetően, úgy felelt: már hogyne tennék eleget, miért vagyok én múzeumigazgató, ha nem azért, hogy ilyen esetekben igent mondjak? A regényben nem, de a valóságban hozzátette: ha nemet mondanék, a városi hivatalokban ülnék, így azonban, mivel a művészettel foglalkozom, igent mondok egy ilyen extremitásra is. Amikor a tábla leleplezése zajlott, az utolsó fejezetnek a valóságban is élő hősei elmondták, amit ők „tudtak”, az ő Korim történetüket. Nem sokkal ezután a regényben fontos szerepet játszó iglunak az alkotója, egy bizonyos Mario Merz nevű olasz szobrász megjelent a schaffhauseni múzeumban, berúgta az igazgató irodájának ajtaját, és magából kikelve – ez egy ilyen pali volt – ordította: miért nem engedtétek be? Az igazgató nem értette, hogy miről van szó, Mario Merzcel kapcsolatban mindenre föl volt készülve, de arra nem, hogy ez a kérdés egyre hangosabban és egyre dühödtebben hangzik el, míg végre fölfogta: arról van szó, hogy ő mint múzeumigazgató miért tart fönn egy olyan múzeumot, ahová éjfélkor nem engedik be azt a szerencsétlen idegent, aki az ő – mármint a Merz – iglujában akarja eltölteni életének az utolsó mozzanatait? Körülbelül így zajlott le a párbeszéd: „Miért nem engedted be?” „Értsd meg, ez egy regény, annak van egy fiktív hőse, semmi valóságalapja nincs. Szó nincs arról, hogy ide valaha is jött volna egy ilyen figura.” „Nem azt kérdeztem, hogy jött-e ide, meg hogy regényalak, hanem hogy miért nem engedtétek be!?” „Drága Mario, leborulok előtted, könyörgök, hagyd abba, ez egy fikció, ez egy regényhős, nem létezett egy ilyen ember, nem tudtuk volna beengedni. Én most már beengednék bárkit, csak hagyd ezt abba…” – ez így ment körülbelül fél órán keresztül. Mario mind jobban bepörgött, egyféleképpen lehetett csak lecsillapítani: az utolsó fejezet egyik szereplőjének, Marie-Louise Flammersfeldnek a férje megígérte, hogy szervez egy utazást, mert Mario kijelentette, akkor nyugszik meg, ha ennek a szerencsétlennek legalább halála után valamilyen emléket állít, abban a városban, ahonnan származik. Ez a regényben szereplő kelet-magyarországi város Gyula a valóságban.

Tényleg eljutottak Gyulára?

Hogy rövidebbre fogjam a dolgot, nagyon nehéz, hiszen sokkal bőségesebb a történet, az egész népes svájci csapat, a szobrász, a felesége s az őket kísérő házaspár megérkezett Ferihegyre. Mario Merz egy körülbelül 190-es, nagydarab férfi volt, hatalmas szobrászkezekkel, mellette a felesége, Marisa, egy nagyon pici, mindössze 150 centi magas nő, hajzuhataggal, két hatalmas őzikeszemmel. A művésznő egyébként a világ boszorkányszövetségének az alelnöke. Megérkeztek, kibéreltünk egy buszt, s pokoli kínok közepette, három és fél órás zötykölődés után lementünk Gyulára. Azért volt pokoli kín, mert Mario nagyon rossz állapotban volt. Egyrészt elvonókúrán volt, másrészt már akkor nagy fizikai fájdalmakkal járó betegségek gyötörték, és ezt nem ismervén el, ingerültségbe transzponálta, s az indulatait azokon töltötte ki, akiken lehetett. Kínzott lelkileg mindenkit, kivéve engem. Nem tudtuk megmagyarázni, hogy miért, amúgy nem volt tekintettel semmire a világon. Valami miatt nem bízott senkiben, csak bennem. Mire a gyulai körútnak vége lett, majdnem egyedül maradtam vele, majdnem mindenki elmenekült mellőle. A repülőtérre aztán végképp egyedül kísértem ki. Akkor, mintha kicserélték volna, talán azért nyugodott meg, mert olyan helyre indult, ahol biztonságban tudja a személyét. Szándékosan lekésett egy gépet, körülbelül három-négy órát töltöttünk együtt, ahol egy asztalon, ott a ferihegyi repülőtéren, cetlik ezreit teregette ki. Egy hatalmas táska tele volt ilyen üres papírokkal, ezeket mind telerajzolta, és mesélte, hogy ez így lesz, az úgy lesz. Őrült tervekkel távozott, s eltelt pár hónap, amikor számomra egy teljesen elfogathatatlan órán, hajnalban csörgött a telefon, és Cristl Rausmüller, a múzeumigazgató felesége jelentkezett. „Úgy gondolom, nagyon fontos hírt kell közölnöm, most negyed öt van, háromkor meghalt Mario…” Ez a része tulajdonképpen a Háború és háborúnak lezárult.

Nemde, a Háború és háború megírásakor egy ideig New Yorkban lakott, Allen Ginsbergnél, az Üvöltés szerzőjénél?

Igen. Lejátszottam neki a regény New York-i fejezetének szinte minden jelenetét, amiket a könyvben használtam, mondjuk, annak a tízszeresét képzeltem el.

Hátborzongató élmény volt számomra, amikor egy abszolút ismeretlen világvárosban, szinte teljes nyelvi elszigeteltségben tévelyegtem…

Én ugyan nem voltam nyelvi elszigeteltségben, de a hősöm igen. Amikor a szcénéket egy barátommal lejátszottuk, amikor Allen aludt, kimentünk a J. F. K. repülőtérre, úgy csináltunk, mintha én abszolút nem tudnék angolul, és végig lejátszottuk, hogy körülbelül mi történik, azt igyekeztem dokumentálni magamnak fényképekkel s egyebekkel, utána elmentünk különböző lehetséges helyszínekre, lejátszottuk a jeleneteket. Utána Ginsbergnek igen jelentős szerepe volt abban, hogy abszolút semleges háttérre volt szükségem, egy abszolút semleges New Yorkra, és ezt nem tudja megoldani egy ember, aki ráadásul, mint én, először járt ott. New York minden, csak nem semleges. Éjszakákon keresztül – Ginsberg végképp éjszakai ember volt – nagyon sokat beszéltünk sok mindenről, de elsősorban erről, mert engem ez foglalkoztatott, ezért voltam ott. Elképesztően jó tanácsokat adott arról, hogyan lehetne elérni azt, hogy egyfajta masinériaként működjön ez a város. Teljesen a regény belső intenzitásának a következménye, vagy ahhoz tartozik, hogy Korim, a főhős számára ez a város a világ közepe. Az ő számára nagyon fontos, hogy az egész kézirat-ügy ott történjen, illetve az ő élete ott fejeződjön be.

Az Ön viselt dolgainak egyik legszélesebb pászmája a távol-keleti kultúra, a kínai, illetve a japán kultúra. Felvázolná, hogyan került kapcsolatba ezzel a világgal, mi keltette fel az érdeklődését, az érzékenységét iránta?

Pusztán az, hogy odakerültem, és megpillantottam az én magyar alföldi tapasztalataim után hirtelen, átmenet nélkül, hogy létezik ugyanazon a földgolyóbison egy teljesen másik világ. Remélem, hogy még nem ismeri mindenki, de nem tudom elmagyarázni csak úgy, hogy az ember itt az Alföldön vagy Erdélyben, bárhol Európában fölnő úgy, hogy ugye, vannak nagy kérdések, nagyon nagy kérdések. S ezekre ennek a kultúrának megvannak a maga válaszai. Univerzumról, kozmoszról, kicsiről, nagyról, jóról, rosszról s egyebekről. És azt mondod, hogy ezek a válaszok, van ég, föld, nappal, éjszaka, világosság, sötétség: Elkerülsz egy másik civilizációba, amelyről tudtad, hogy létezik, de soha nem tudtad valójában, hogy micsoda. És beszélsz annak a kultúrának az embereivel, és azt látod, hogy ott is megvannak ezek a nagyon nagy kérdések, ott is megvannak a definíciók arra, hogy mi az univerzum, a kozmosz, a pokol, a mennyország, nem tudom, mi. Csakhogy a válaszok egész mások. Az, hogy a figyelmemet most már képes vagyok megosztani két, egymásnak tökéletesen ellentmondó állítás között, teljesen egyenrangúakként kezelve azokat, az ennek a tapasztalatnak köszönhető.

Járt a Távol-Keleten, Mongóliában, Kínában és Japánban, könyveket is írt erről. Szövegük emlékeztet a dantei utaztatásra, az utazásnak egy nagyon különleges, irodalmi, szellemi formája. Az egésznek van egy labirintus jellege, a labirintus motívum többször is visszatér műveiben. Ugyanakkor bizonyos szövegeinek a tükör jellege is izgalmasnak tűnik a számomra, tehát hogy ugyanaz a helyzet vagy sztori elmondatik, mondjuk, az A szereplő, illetve a B szereplő által is. Már az első távol-keleti könyve, az Urgai fogoly sok mindent igyekezett megragadni mindabból, amit megtapasztalt, látott, megértett útjai során. Hogy tudott rendet teremteni ebben a félelmetesen gazdag kulturális, történelmi információözönben?

Miként tudtam rendet teremteni? El kell árulnom most itt, négyszemközt: minden könyv mögött nem én állok, hanem egy olyan személy, aki minden könyvem mögött egy és ugyanaz. Ő nem változott. Nem változott első regényem, a Sátántangó óta, és valószínűleg így marad, amíg lesznek könyveim. Ez a személy beszél, ez a személy nyilatkozik meg könyveken keresztül. De amit közölni szeretne minden arra érzékeny olvasóval, az nem maga a könyv, hanem a könyvön keresztül valami. Egész biztosan van olyan tapasztalata, amikor egy nagyon érzékeny emberrel tökrészegen beszélget egy kocsmában, és eljut egy pontra, amikor nagyon el akar mondani valamit, de akkor elfogynak a szavai. Csak hajtogat egy mondatot, csak görget néhány szót, hogy „tudod, tudod, az…”, hogy „érted, az, az…”, és ha maga is be van lőve arra az érzékenységi fokra, megfelelő mennyiségű fröccsöt, bort vagy pálinkát hajtott már le, akkor erősen bólogat, „persze, hogy értem, tudom, hogy mire gondolsz”. Nem mintha maga jobban állna, és tudná a szavakat erre… Valami olyan jelentésnek a közlése áll minden könyvem mögött, ami nem énbelőlem, az íróból ered, aki a könyveket megírja, hanem valakiből, aki mindig mögöttem is áll. Nem fölöttem, nem alattam, hanem mögöttem. S ez nyom engem, ez akar mindenképp közölni valamit, de valószínűleg olyasmit – bár ezen nem sokat tűnődtem –, ami nemigen mondható el szavakkal. Úgyhogy elég nehéz helyzetben vagyok, Ő is. Merthogy egy olyan alakot sikerült találnia, akivel a kommunikációja lehetetlen, hiszen valami olyasmit akar elmondani, amit szavakkal nem lehet. Viszont egy olyan személlyel akarja elmondatni ezt a valamit, aki meg csak a szavakkal tud bánni. Tehát ez a helyzet teljes képtelenség és abszurditás, s megint csak visszavezet az én kedvenc témámhoz, vagyis Franz Kafkához.

Hadd ugorjunk vissza az időben, írói pályája kezdetéig. Első regénye, a Sátántangó nagy port vert fel…

Port nem…

Utána egy sikerkönyv, az Ellenállás melankóliája következett. Nos, mind a két esetben már azok írói kvalitásai előjöttek – ez nem dicséret, csupán ténymegállapítás –, a világteremtésnek a sajátosságaira gondolok, hogy aki beleolvas, már az első oldalakon találkozik azzal az egyedi és megismételhetetlen, konkrét, bár szimbolikus, metaforikus elemmel terhelt világgal. A Sátántangóban fellelhető periferikus világhoz bizonyára – akár néprajzosként is – sok saját élménye is kapcsolódik.

Én magam nem egy ilyen világból származom, de hát nem voltam vak. Egyrészt láttam azt a világot, amelyben megszülettem, másrészt pedig 19 éves koromban annak a rendje és módja szerint, ahogy elő van írva, az embernek lázadnia kellett. Romantikus célok, ideák és egyebek hajtóanyagával olyan messzire kerülni, amilyen messzire csak lehet. Én nem a messziséget választottam, hanem a mélységet. A társadalom legalulra szorítottabb emberei közé vágytam, s oda költöztem, és az ő életüket éltem. De nem úgy, ahogy a Nagyítás című film fotográfusa, hogy átvesz egy ruhát, azért, hogy ne tűnjön föl, elvegyüljön, valójában őrzi azt a világot, amelyből érkezett, én nem akartam titkolni, hogy kívülről jövök. Akkoriban elég gyakran megtörtént, hogy kocsmákban töltöttem a napjaim egy részét, általában ott foglalkoztam társadalmi kérdésekkel, tehát hallgattam az emberek monológjait. Egy-egy idegen kocsmába belépésemkor az első momentum egy-egy barátságtalan, ironikus megjegyzés, egy-egy ilyen erősen részeg ember megállt előttem: hát te meg mit keresel itt, te Jézus Krisztus? Igen, közvetlen tapasztalatom volt erről a világról, és ez megrázó élmény volt. Nem is gondoltam egyébként, hogy ez egy ilyen kaland számomra, hanem azt gondoltam, hogy ez örökre így marad. Én nem gondoltam azt, hogy a világ, amit elhagyok, a sajátom, egy ilyen polgári jellegű, gyulai világ, klasszikus műveltség, alapvetően német orientáltságú kulturális edukáció, klasszikus zene, de nagyrészt az általam nem túlzottan kedvelt Mozart és Haydn stb. Ebből a meleg családi burából kellett kijönni. Én nem voltam úgy, hogy jöttem, de már megyek ebből az alsó világból. És mivel menekültem az elől, hogy újra visszavigyenek katonának, három-négy hónaponként váltogattam a lakóhelyemet s a munkahelyemet is, hiszen munkakényszer volt abban a szocialista időszakban, úgyhogy állandóan vándoroltam Magyarország területén, északról délre, nyugatról keletre. Igen, a kérdésére válaszolva, ezek a késő kamaszkori, ifjúkori élmények meghatározták, hogy egyáltalán elkezdtem a Sátántangót írni. Én előtte nem foglalkoztam irodalommal, zenésznek készültem.

Zongorát tanult?

Azt mindenki tanult az én városomban, akár tudott rajta játszani, akár nem. De én zongoráztam professzionista beat- és dzsesszzenészként is, egyfajta lázadásként az ellen, amit a zeneiskolában tizenvalahány évig el kellett viselnem. Ez volt a Sátántangóval is…

Amikor „itthon” van, akkor Pilisszentlászlón él, amikor „otthon”, akkor meg Berlinben. Azonkívül még legalább tíz országot föl lehetne sorolni, ahol hosszabb ideig időzött. Az otthontalanság érzése lépten-nyomon előbukkan írásaiban. Sehova sem érdemes elvágyódni, itthon „negatív vonzás”, külföldön „pozitív taszítás” éri. Hogy is van ez?

Akinek volt valaha otthona, és elvesztette, az általában így jár. Én 19 évesen veszítettem el az otthonomat, a kalocsai Forradalmi ezred kényszerkatonájaként, mivel én voltam az úgynevezett zűrös, aki puszta jelenlétével minden egyes hivatásos katonában kiverte a biztosítékot. Nem azért, mert antikatona voltam, nem tudtam lépni, meg tartani a fegyvert, hanem nem voltam nagyon hajlandó katonának lenni. És ezt lehetett érezni, mint ahogy az állat is megérez bizonyos dolgokat, például a félelmet, pusztán szag alapján. Ezek a katonatisztek is megérezhették bennem, hogy én nem akarok katona lenni. Ezért állandóan büntettek. Emiatt összesen kétszer voltam kint a kaszárnyából. Egyszer Kalocsán, az nem sikerült jól, mert a társaimmal ellentétben én nem ittam még akkor alkoholt, ők meg igyekeztek vidámmá tenni magukat. Szinte állandóan fogdában ültem, mindig büntettek, végül kürtössé tettek, mint „művészt”. Aztán egyszer mégis megkaptam az engedélyt az eltávozásra, egy hétvégére. Addig – kis túlzással – üvegburában nevelkedtem, egy paradicsomi városban, amit nagyon szerettem, családban, volt anyám, volt apám, volt otthonom. Nagy eufóriában gondoltam arra, hogy hazamehetek, akár két napra is. És hirtelen kiderült, hogy Békés megyére száj- ás körömfájás miatt a katonaság keretében kiadták a lezárt parancsot, közölték, hogy nem mehetek haza. Gyorsan kitaláltam, hogy akkor elmegyek Szegedre. Megkaptam az engedélyt, de nem oda utaztam, hanem mindenféle alsó vonatokon átszállva eljutottam egészen Gyuláig. És akkor úgy éreztem, hogy megérkeztem, tehát már nem kell figyelnem. Leszálltam a gyulai állomáson, és hirtelen három katonatiszttel találtam szemben magam. Nekem elég volt ahhoz, hogy azonnal átugorjak a másik oldalra, és elkezdjek rohanni, úttalan utakon lélegzetet veszítve végre megérkezzem oda, amit otthonomnak nevezhetek. Nagy csend fogadott a házban, kiabáltam, hogy itt vagyok, én vagyok, senki nem jött ki. A konyhában álldogáltam, s egyszer csak a falun élő anyai nagymamám nyitotta ki a nappali ajtaját, semmifajta meglepetést, örömöt nem láttam rajta, ellenkezőleg egy komor arcot, és nem szól semmit, annyit sem, hogy „szervusz, kisfiam!” „Nagymama, mi történt?” – kérdeztem. „Anyád megölte magát.” Ekkor veszítettem el az otthonomat, és soha nem nyertem vissza. Azért meséltem el ezt a történetet – eddig még soha nem árultam el senkinek, különösen interjúban nem –, hogy legyen egy történetem ebben a beszélgetésben, amit csak magának és az olvasóinak mondok el…

Szilágyi Aladár

Forrás: Erdélyi Riport (2012.05.14.)