A tavalyi könyvhét óta aligha volt forróbb témája az irodalmi közbeszédnek a közéleti/politikai költészetnél – Szálinger Balázs készülőben lévő új művét, a Köztársaságot pedig többen tartották e feléledőben lévő (vagy csak hirtelen több figyelmet kapó) vonulat talonban rejlő aduászának. Ők egy szempontból egész biztosan nem tévedtek: borzasztóan furcsa lenne, ha a kötet a következő hónapokban nem válna a téma további megvitatásának fontos műveleti területévé. Persze a Köztársaság meg is tesz mindent, hogy felhívja magára a figyelmet: igazi opus magnum – míg Szálinger előző kötete, az alcíme szerint hét év verseit összegyűjtő M1/M7 vékonyka kis kötet volt, ez most, mindössze három évvel később, egy háromszázötven oldalas, tiszteletet parancsoló monstrum. Van benne egy önmagában is testesebb kötetnyi vers, egy római kori témájú dráma (Köztársaság) és egy elbeszélő költemény a harmadik világháború korából (Háború).

Szálinger persze korántsem a divat szavának engedelmeskedik, mikor a közéletiség mezejére lép; ellenkezőleg inkább, hozzá látszik felzárkózni a divat, hiszen ő már A százegyedik év című „lírai pamflet”-jében és részben az M1/M7 verseiben is ilyesmit művelt. Minden adott lenne tehát alkat és várakozások diadalmas egymásra találásához – a Köztársaságot olvasva azonban csupán eleve is meglévő szkepszisem bújt elő, majd fokozódott egyre elviselhetetlenebb frusztrációvá. A szkepszis oka nem az, hogy ne tartanám társadalmilag releváns cselekvésnek az irodalmat, sőt; a mai magyar közbeszéd egyik legnagyobb problémája viszont talán éppen az, hogy kontextusukat vesztett szimbólumokból épített mítoszok és moralitásjátékok igyekeznek túlharsogni egymást – a költészet pedig, adottságainál fogva, nem evidens terepe a ma oly szükségesnek látszó analízisnek és disztingválásnak. A Köztársaság első ciklusa pedig mintha csak illusztrációul készült volna fenntartásaimhoz. Ezek a versek erőteljes véleményeket hordoznak súlyos témákban, szóba kerül a nemzeti alapkarakter elemzésétől a rendszerváltó generációval való elégedetlenségen és a korrupción keresztül a vidéki városok léthelyzetéig rengeteg minden. Viszont hogy pontosan mi is a véleményük, sokszor nehéz lenne megmondani, azok eltűnnek a pastiche-ok, lefordíthatatlan allegóriák és tisztázatlan beszédszituációk ködében. A költészetben persze azt szokás szeretni, hogy tág teret hagy az értelmezésnek, ez azonban itt kevéssé hasznosul: bár nem könnyű érteni, hogy mit jelent az a szentenciózus verszárlat, hogy „a magyar üveg / Akkor pattan, mikor pattanni kell”, fantáziánkat eléggé megköti, hogy nem feledhetjük: alapvetően az idén márciusi tüntetésturizmusról van szó (Népek tavasza). Vagyis az derül ki, ami elméletileg is könnyen belátható: hogy az egyszerre publicisztikus és hermetikus líra fából vaskarika – na és az sem segít, hogy Szálinger mintha mégsem lenne klasszicizáló versformáinak akkora virtuóza: számos megoldás tűnik formai kompromisszumnak. Így ez az egész leginkább olyan hatást kelt, mint mikor áthallatszik a szomszéd lakásból a rádió: ismerős a tónus, és néha kiértünk pár szlogent, de hogy pontosan ki, mit és miről akar elmondani, nem feltétlenül derül ki, sokat tehát aligha épülünk belőle.

A közéleti versek hosszú ciklusán keresztülvergődve eljutunk a drámáig, amely Iulius Caesar fiatalkorának egy epizódját viszi színre, és az alapötletben rejlő minden banális csapdába belesétál a súlytalan anakronizmusoktól („Atommal támadunk, Arianész?”) a főhős későbbi sorsának megjósolásán keresztül a jelenben is érvényes tanulság monológokban történő levonásáig. A harmadik részben azután átkerül a fókusz a szerelemre, egyfelől szembeötlő buzgalommal kapcsolva össze és állítva szembe a politikával („Látunk egy régvolt, rettegett birodalmat, / Amit átvenni megvolt az alkalom / … / Igen, de hol van ez attól a csóktól, / Amit én kaptam tegnap egy taxiban?”), másfelől régi szerepeket próbálgatva. Itt jóformán a puszta gesztus izgalmaival kell beérnünk: mikor például előhúzza a szemetesből a zseniális nőgyűlölő költő pózát (a múzsák „összekoszolt zacskók” eszerint, akikkel Isten „sosem állna szóba”), azon kívül, hogy jó okkal került az oda, sok minden nem derül ki (az meg főleg érthetetlen, hogy ennek a versnek miért Yoko Ono a címe. hiszen ő aztán végképp nem egy üres életű múzsa). A hosszú út végén pedig a Háború vár, mely minden bizonnyal a kötet legerősebb anyaga: ebben egy ambivalens szerelmi kapcsolat megoldását az hozza el, hogy a nő meghal a kitörő harmadik világháborúban. Ez a súlytalan és kidolgozatlan háború nyilvánvalóan csak afféle fantáziaháború, illuzórikus menekülés egy megoldhatatlannak látszó szituációból, de ez javára szolgál a szövegnek; az, hogy az elbeszélő ennek ellenére hosszas, túlzott intellektuális izgalmakat nem tartogató politikafilozófiai fejtegetésekbe bocsátkozik, kevésbé. De hát ez utóbbira nyilvánvalóan szükség van a kötet szálainak elvarrásához – mely összességében, úgy látom, nem igazán képes lépést tartani nagyra törő ambícióival.

Szálinger Balázs kötetével talán az a legnagyobb probléma, hogy elveszett az életműve eddigi részében a maszkjáték mögött is kitapintható alanyi középpont, a széttartó szólamok pedig nem képesek jótállani önmagukért.

Lengyel Imre Zsolt

A teljes cikk itt olvasható!

Forrás: Litera (2012.06.10.)