Mivel sikerült megbűvölnie a magyar prózának a New York-i irodalmi életet? – teszi fel a kérdést némiképp irigykedve a brit-indiai regényíró, Hari Kunzru, a Guardian hasábjain.

(Tovább a Litera oldalára.)

A kérdés Krasznahorkai László amerikai felolvasókörútja kapcsán merült fel Kunzruban, aki maga is részt vett a körút egyik állomásaként a New York-i értelmiség kedvelt helyén, a Housing Works nevű karitatív szervezet független könyvesboltjában július 2-án tartott beszélgetésen. Krasznahorkai beszélgetőpartnere az egyik legkiválóbb amerikai irodalomkritikus, a New Yorker munkatársa, James Wood volt.

A felolvasókörút apropóját a Sátántangó angol kiadása adta, amely nemrég jelent meg a New York-i New Directions kiadónál, George Szirtes remek fordításában. A külföldi szerzők publikálására specializálódott New Directions a szerzőnek korábban már három regényét is kiadta (Az ellenállás melankóliája, Háború és háború, ÁllatVanBent). Kunzru szerint Krasznahorkai „a kétségbeesésről és a metafizikai megrekedésről ír, van benne némi Kafka és némi Beckett, plusz egy jó adag nyers komédia.”

A helyszín zsúfolásig tele volt, írja Kunzru, az emberek tülekedtek a helyekért. A közönség nagy része fiatalokból állt, itt-ott néhány jól felismerhető magyar emigráns vegyült közéjük, valamint egy pár moziőrült, akik a Tarr Béla által rendezett Sátántangó-film miatt jöttek el. Krasznahorkai „felállt a színpadra, és fogadta a szűnni nem akaró tapsot, amelyre zseniálisan reagált, finoman forgolódott és hajlongott, a kezét kissé paposan tartva, ahogy csak indiai politikusoktól vagy magasrangú szervezett bűnözőktől szoktuk látni az HBO-n.” Az író „líraian, bár nem mindig érthetően” beszélt angolul, közölte az elragadtatott közönséggel, hogy híresen hosszú, bonyolult mondatait tökéletesen megformálja a fejében, mielőtt leírná őket, és annak a véleményének adott hangot, hogy a mondat végi pont „nem az emberi lényekhez, hanem Istenhez tartozik”, ezért nem használ bekezdéseket. A közönség – beleértve Kunzrut is – izgatottan twittelt, és egy óra hosszat sütkérezett egy olyan író jelenlétében, akit Susan Sontag az „apokalipszis kortárs magyar mesterének” nevezett.

S a dolog lényege éppen ez, véli Kunzru: New Yorkban nincs olyan író, akit az apokalipszis kortárs mesterének lehetne nevezni. Csak esszéisták vannak, akik a popkultúráról értekeznek, fehérbőrű „mocskos realista” regényírók, hipster költők, valamint rengeteg művész vagy bölcsész szakon végzett friss diplomás, akikből minden reggel legalább egy tucat ott álldogál a Random House épülete előtt, hátha a szerkesztők hajlandóak lesznek elolvasni az új kötetüket.

Persze nehéz lenne tagadni, hogy New Yorkban pezsgő az irodalmi élet: számtalan kis kiadó és irodalmi folyóirat van, egymást érik a felolvasások és az előadások, és akad jó néhány tehetséges író és szerkesztő is. Mégis sokan úgy érzik, hogy mindennek ellenére a New York-i irodalmi reneszánsz bizonyítékául emlegetett művek nagy része nem igazán jelentős. Ebben a miliőben, írja Kunzru, minden Don DeLillóra több Jonathan Franzen vagy Chad Harbach is jut, „konzervatív stiliszták, akik a kiváló technikai képességeiket egyfajta házi használatú realizmus szolgálatába állítják, amely lemond a metafizikai és egzisztenciális eszmefuttatásokról a pragmatikus, olvasóbarát megfigyelések javára”. A piaci igényeknek tett engedmények következtében az itt születő művek sokkal kevésbé ambiciózusak és harcosak, mint máshol a világon.

Ez az oka annak, írja Kunzru, hogy a New York-i huszonévesek időnként beleszeretnek egy külföldi íróba, aki afféle „talizmánná” válik, amellyel viselőik azt fejezik ki, hogy ők többre vágynak, mint amit a hazai közeg megenged. 2008-ban ez a szerző a chilei (és szintén a New Directions által kiadott) Roberto Bolaňo volt, akinek a Los detectives salvajes (Vad nyomozók) című könyvében szereplő írók „saját maguk határozzák meg a szabályokat, a szenvedélyüket nem rontja meg a piac (amely rájuk sem hederít), s a szegénységük és elszigeteltségük egyfajta ’beat’ szentséget kölcsönöz a kicsinyes civódásaiknak”.

Krasznahorkai kevésbé illik ebbe a romantikus elképzelésbe, de „minthogy kétségtelenül komoly és nehéz szerzőről van szó, ezért idén nyáron a Sátántangó hanyagul a kávéházi asztalra vetett példánya lett az irodalmi ambíció bennfentes jele”. Könnyű kicsúfolni ezeket a privilegizált, fehérbőrű irodalmi fiatalokat, mondja Kunzru, azonban tény, hogy az ő jövőjük sokkal bizonytalanabb, mint a szüleiké volt: nagy részüknek óriási diákhitel nyomja a vállát, s a könyvkiadás romló helyzete is egyre kevésbé képes garantálni, hogy ugyanolyan életszínvonalon tudnak majd élni, mint amilyet harminc évvel ezelőtt alanyi joguknak tekintettek volna. Ezek a konzervatív külsejű fiatal diplomások az Occupy-mozgalom legaktívabb tagjai közé tartoznak, amely felnyitotta a New York-i fiatalok szemét arra, hogy ők valószínűleg kevésbé gazdagok lesznek majd, mint a szüleik, és hogy sokkal egyenlőtlenebb viszonyok között kell majd élniük, mint amilyen az amerikai társadalom az első világháború óta bármikor is volt.

Az autentikus irodalmi kultúra utáni utópisztikus vágyódás, írja Kunzru, a status quóval szembeni lázadás tünete. Ez az ellenállás egyelőre kezdetleges és zavaros, ám lehet, hogy a magyar regények iránti érdeklődés sokkal többet jelez, mint amit első látásra gondolna az ember.

Orzóy Ágnes

Forrás: Litera (2012.07.14.)