Kováts Judit Megtagadva címmel írt regényt, amelyről sok mindent állíthatunk, csak azt nem, hogy könnyű olvasmány lenne. A regényben a tizenkilenc éves Somlyói Anna szemszögéből éljük át a második világháború szovjet megszállás alatti borzalmait, fiatal nőként, szerelmes diáklányként, aki egyik pillanatról a másikra egyszer csak a front közepén találja magát, hol az orosz katonák, hol a bombázás, hol a málenkij robot elől menekülve. Hogyan lesz az oral history-ból regény? Mit vár egy történész az irodalomtól? Milyen múlttal néznénk szembe, ha egyáltalán igényünk lenne ilyesmire? Kováts Judittal beszélgettünk.

Tovább a teljes cikkhez!

Történész-levéltárosként egyszer csak oral history-interjúkat kezdtél készíteni idősekkel, akik gyerekként, fiatal felnőtték élték meg a háborút. Honnan jött a regényírás ötlete?

Nem úgy történt, hogy elhatároztam, én most háborús regényt fogok írni. Nagyon pontosan emlékszem: 2007 augusztusában már nagyon beteg volt az édesanyám, tudtam, hogy nagyon kevés van hátra. Ültem az ágya mellett, két héttel volt a halála előtt, már nem lehetett kommunikálni vele, és valahogy az jutott eszembe, milyen kár, hogy nem tudok semmit a gyerekkoráról, a fiatalságáról. Végül a nagynénémet kértem meg, hogy meséljen nekem. Persze azért mindig ott bujkált bennem a történész, vittem a diktafonomat, legelőször a háborúról kérdeztem, de utána mindent elmesélt, a kommunizmus vad éveit, a kitelepítéseket, a kuláküldözéseket. Utána jöttek a nála idősebbek, akik a háborúban 10-25 évesek voltak, és a kör egyre tágult.

Mindez Nyíregyházán történt?

Ez nagyon sok helyen zajlott. Minél több interjúalanyom lett, úgy földrajzilag is egyre tágult a kör: Nyíregyháza, Miskolc, Sárospatak, Kassa, Szeged. A regény bármelyik magyarországi faluban vagy városban játszódhatna tulajdonképpen.

Végül ennek a sok interjúnak az összegyúrásából született a Megtagadva?

Úgy emlékszem huszonhárom, vagy huszonöt személlyel készítettem interjút. Egyre csak gyűlt és gyűlt ez az anyag. Eleinte csak a kíváncsiság hajtott, és a vágy, hogy megőrizzem, rögzítsem ezeket a történeteket. Közben hatan haltak meg az interjúalanyaim közül, s ez még inkább arra sarkallt, hogy siessek. Mert ha nem archiváljuk ilyen módon az emlékeiket, akkor örökre elvésznek. Történész-levéltárosként pontosan ismerem a hivatalos forrásokat, ismerem a hiányaikat, korlátaikat, és ezek az élő interjúalanyok mind azt mutatták, hogy van egy merőben más történelem, mint amit tanulunk, tanítunk. Ugyanis szerintem a múltismeret, amit történelemnek nevezünk, egyszerűen nem lehet objektív. Az emberiségnek millió története van, a világ leírása azonban mindig szelektív módon zajlik, és ez sosem mentes valamilyen hatalmi (politikai, gazdasági, katonai) érdektől. Ez a hivatalos történelem viszont nem alkalmas a személyes történetek, vagyis saját múltunk feldolgozására.

Ebben számomra az az érdekes, hogy miért irodalmi szöveget akartál létrehozni e történetekből? Miért regényt akartál írni?

Igen, fikciót hoztam létre. Az oral history gyakorlatilag egy a források közül, mert amikor eldőlt, hogy a háborúról írok majd, kutatni kezdtem a hivatalos forrásokat, levéltárakat, ügyészségi iratokat, sőt, az amerikai légierő titkossága alól feloldott fotókat a bombázásokról. Nagyon nagy gyűjtőmunka volt. Az ügyészségi iratokban is látni lehetett, hogyan viselkedett például a lakosság az orosz bevonuláskor, a magára hagyott ingatlanokban milyen – akár gyilkosságig fajuló – fosztogatások történtek, vagy hogy milyen rendeléseket tett az orosz katonai parancsnokság a megszálláskor, hogyan kellett kiszolgálni őket, milyen munkákat kellett elvégezni. E kutatásokkal főleg a hitelességét igyekeztem megteremteni a beszámolóknak, hogy igen, valóban több mint ezer bomba hullott az egyik állomás bombázása alatt, valóban nyolcvan halálos áldozata volt egyetlen egy bombázásnak, valóban százötvenezer német-magyar katona rekedt a Tisza mögött, amikor túlontúl gyorsan törtek előre az oroszok. Reményeim szerint mindez együtt alkotott egy olyan regényt, amelynek az izgalmassága mellett a hitelessége is átjön.

És a rengeteg történet közül végül miért a háborút választottad?

Itt volt ez a rengeteg anyag, izgalmasabbnál izgalmasabb, tragikusabbnál tragikusabb visszaemlékezésekkel. Ez volt az első olyan totális háború, amely nem a távoli hadszíntéren zajlott, hanem elért minden országot, Magyarországot ’44 augusztusától a román kiugrás után. Elért minden települést, és a lakosság, ha akarta, ha nem, ennek elszenvedőjévé vált. És mint ahogy a fronton elestek a katonák, ugyanúgy a civil lakosság közül is nagyon sokan meghaltak, meggyilkolták őket, bombatalálat, aknatalálat áldozatai lettek, és így tovább. Az élet gyakorlatilag a véletlenen múlott. És a szerencsén. A másik kérdésem pedig az volt, hogyan viselkedünk, hogyan állunk helyt egy ilyen helyzetben, amikor annyira ki vagyunk szolgáltatva. És olyan kettősséget érzékeltem, hogy a hősies helytállás mellett (katonaszökevényeket, zsidókat bújtatnak, ismerőseiket szöktetik meg a málenkij robotosok menetéből), gyakorlatilag ugyanazok sáskaként esnek neki a zsidó deportálás után visszamaradt ingóságoknak, vagy a magára hagyott katonai raktár kifosztásakor egymást ölik, kiborogatják a zsákból a lisztet, hogy legyen mibe rakni az összeharácsolt dolgokat, kifosztják a halott katonákat, lehúzzák róluk az inget, a zubbonyt, a csizmát. Nagyon megrázó volt ez számomra, ugyanakkor azonban hogyan tudnánk megítélni mi, innen a huszonegyedik századból ezeket a helyzeteket? A regényben a megszállás alatt, amikor az oroszok munkára szedik össze az embereket, Koncz Gyurkának elkapják a nagyfiát. Ő odamegy a parancsnokságra, hogy kiszabadítsa, de tíz másikat kell adni helyette. És ő dönti el, hogy ki lesz az a tíz, mert ő jár házról-házra az oroszokkal. Szó szerint eladta azt a tíz embert, és mind a tíz elpusztult, senki nem jött vissza. Nos, Koncz Gyurkát elítéljük, mert tíz ember élete szárad a lelkén, vagy felmentjük, mert a fiát mentette? Ez a kettőség meghatározta a viszonyomat a stílushoz, kimérten próbáltam írni, dokumentarista módon, de mégis szépirodalmi eszközökkel, hogy minden szó a helyén legyen, ugyanakkor messziről kerüljek minden állásfoglalást. Ma már közhelyszámba megy, hogy nem néztünk szembe a múltunkkal. És ez igaz, ahogy a holokauszttal, úgy a háborúval, ’56-tal, a rendszerváltással végképp nem. Nekem azonban az is eszembe jut, ha véletlenül kitörne valami nagy szembenézni akarás, vajon mi lenne az, amivel szembe tudnánk nézni? Mi az, amit magunkénak tudhatunk? Ha tetszik nekünk, akkor a miénk? Ellenben ha nem olyan tetszetős, akkor már nem tartjuk annak?

Hangsúlyos szerepet kap a regény kezdetén a falubeli zsidók összegyűjtése, majd deportálása. Erről könnyen meséltek neked?

A főhősöm szájába adtam azt a szót, hogy nekik mindegy volt, hogy a szomszédjuk zsidó, görög katolikus, református, nem tartották számon, ez természetes volt a számukra. És amikor összegyűjtötték őket, bedobták a kerítésen az utánuk maradt sülő kenyeret. A nyíregyházi gettósításkor, amikor tizenötezer embert zsúfolnak össze három utcában, néhányan kóser ételt visznek nekik. Vagy a főhősöm is azt mondja, annyira szeretné még egyszer látni a barátnőjét, Goldberger Etát. Az a fajta antiszemitizmus, amitől most is hangos a sajtó, a közélet – szerintem azon a szinten, azokban a kis közösségekben nem létezett.
Amikor viszont elviszik a zsidókat, a faluban sokan lecsapnak az utánuk maradt holmikra. Somlyói Anna, a főhős anyja hozza haza a ruhákat férjének, aki azonban azt mondja, belehalna a szégyenbe, ha a falubeliek ebben látnák.
Ebben is ugyanaz a kettősség figyelhető meg, amiről az előbb beszéltem. Volt olyan, aki azt mesélte, hogy amikor hívták, hogy gyere, mert most viszik őket, azt mondta, mégis hogy menne oda és nézné a nyomorúságukat. Mások viszont zabrálnak és harácsolnak. De ahogy a hősies helytállás, úgy a gyarlóság, a harácsolási ösztön sem attól függött, hogy valaki zsidó vagy keresztény.

A Kamrában játsszák a lengyel Słobodzianek A mi osztályunk című darabját, amely hazájában leginkább azzal a jelenettel verte ki a biztosítékot, amikor a falubeliek az egyetlen zsidó nő túlélőjének esküvőjén nászajándékba a család egykori, talán teáskannáját adják. Mit gondolsz, a mai magyar társadalom hogyan reagálna a regénybeli hasonló történetekre?

Senki nem tartozik felelősséggel azért, amit ősei elkövettek, sem a dicsőség, sem a bűneik nem a miénk, a mi felelősségünk összesen annyi, hogy mit teszünk a megörökölt múlttal. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a mi nemzedékünk is képtelen elismerni azt, hogy igen, a mi múltunkban is vannak bűnök. A regény megírásához nagy löketet adott egy személyes történet is. Az egyik temetőben, ahol a szüleim sírja is található, tudomásomra jutott, hogy számolják fel a háborús katonasírokat, és viszik őket Budaörsre, a német katonai temetőbe. Akkor már tudtam, hogyan zajlottak ’44-ben a temetések, hogy azonosíthatatlanul temették a német, orosz, magyar és román katonákat közös névtelen sírokba. A helyi közéleti egyesület felkarolta, hogy állítsunk emlékművet az elesett katonáknak, megírtam a feliratot, amit arra hivatkozva szavaztak le a helyiek, hogy nem hajlandók emlékművet állítani orosz és román katonáknak. Ma, a huszonegyedik században, ez elképzelhetetlen volt a számukra. Az emlékműavatásnál végül, a szakadó esőben árpádsávos zászlókkal, egyenruhában megjelent az akkor már betiltott gárda, és afölött a sírok fölött lengették zászlaikat a hős magyar katonák emlékére, amely sírokban egyébként már senki nincs. Hát, ma így viszonyulunk a történelemhez. Szerintem ez nagyon lehangoló.

Amennyire hangsúlyos a regény elején a falu zsidó lakosságának deportálása, úgy a végén elmarad a szembenézés azzal, hogy senki nem tér vissza, és gyakorlatilag az egész vidéki zsidóságot megsemmisítették. Szembenéztek ezzel valahogyan?

Sehogy. Egyszerűen tudomásul vették, arra hivatkozva, hogy az állam volt a legnagyobb rabló, és az állam döntött úgy, hogy megszabadul a zsidóságtól, ezáltal mindenki felmentve érezte magát, azt gondolva, nincs felelőssége. Amit tudtak, megtettek, és mint közösség, nem foglalkoztak velük. De személyes példákon keresztül még 2010-ben is emlegették, hogy mennyire sajnálták őket, mert semmiről sem tehettek.

Somlyói Anna is egyike annak a több ezer nőnek, akit sorozatosan megerőszakoltak az oroszok. A szöveg is érezhetően azon ponton válik rendkívül erőssé, amikor ezekről a csoportos, senkit nem kímélő, brutális megerőszakolásokról van szó, amikor Somlyói Anna sorolja, hogy hol mindenhol „volt ott”, és élte át minden megerőszakolt lány fájdalmát. Nehezen beszéltek erről az interjúkban?

Az erőszakról senki nem beszélt nekem. Mindig úgy hangzott el, hogy nekünk szerencsénk volt, majd nagyon röviden elmesélték, hogy másokkal mi történt. Erről egyszerűen nem beszéltek. Hivatalos kimutatás, pontos számadat egyébként nincs róla, nem tudunk semmi konkrétat, csak hogy tömeges volt. Pető Andreának van egy tanulmánya erről, illetve levéltárakban utánanéztem annak például, hogy hogyan engedélyezték az abortuszokat. Polcz Alaine-től az Asszony a frontont, illetve Anonymának az Egy nő Berlinben című könyvét olvastam, mást azonban nem igazán találtam, ez a téma irodalmilag sincs feldolgozva. Megpróbáltam elképzelni az elképzelhetetlent. A hallgatás az erőszaknál nagyon fontos momentum, Somlyói Anna is arra gondol közben, hogy „azt kívántam, ha vége lesz, és visszamegyek, ne kérdezzenek”. És ezzel kilyukadtunk a hallgatásnál.

Somlyói Anna egész élete azért siklik félre, mert képtelen beszélni a vele történtekről. De a hallgatás minden traumát végigkísér: az anyja képtelen beszélni halva született gyerekéről, nagyanyja a nagyobbik fia elvesztéséről, nagybátyja az erőszakról, és még sorolhatnám. Az egész regény a hallgatásról szól, a cím mégis „Megtagadva”. Mit tagadtak meg?

A hallgatás mellett a tagadásról is szó van. Somlyói Anna úgy dolgozza fel az erőszakot, hogy azt ismételgeti magában, „nem én voltam, nem én voltam”. A hallgatás is hozzájárul ahhoz, hogy megtagadjuk a múltunkat, és önmagunkat. A tagadásnak része a hallgatás. Amikor a kezdeti idill, a latindolgozattal, a diákszerelemmel véget ér, és egyszer csak betör a háború, Anna azt mondja, hogy innentől, aki megélte mindazt, ami következett, nem én voltam, az egy másik ember volt. Nem fogadja el a maga múltját, hallgat róla, vagyis megtagadja.

És ezek a háborús történetek, személyes (női) traumák mennyire voltak ismertek gyermekeik, unokáik számára?

Én úgy gondolom, semennyire. Itt a második, harmadik generáció, még ha akar, sem tud mit feldolgozni. Azért hallgatnak erről, mert nem bírnak beszélni róla. Nincsenek szavaik a szabad rablásra, a gyakorlatilag engedélyezett tömeges erőszakra. Nem tehetnek róla, mégis szégyellik. Tehát nem beszélnek róla. Másrészről pedig meg nem beszélhettek róla, Anna is azt mondja, a békében a megszállóinkból hős felszabadítók lettek, a hősök pedig nem rabolnak, gyilkolnak, erőszakolnak. Ez az egész nemzedék, a rendszer miatt, nem beszélhetett, mert bajba kerültek volna, egészen a kilencvenes évekig, akkor pedig, mondja Anna, már senkit nem érdekelt az egész. Vagyis a hallgatás szinte az egész évszázadon végighúzódott. Felnőtt egy egész nemzedék, egy egész elveszett nemzedék.

És az irodalmon keresztül visszaszerezhető valami?

Igen, azt gondolom, hogy ítélkezés nélkül, a személyes történeteken keresztül visszaadhatja azt, vagy befoltozhatja azokat a lyukakat, amiket a „hivatalos” történelem hagy maga után.

Forrás: Könyves Blog (2012.10.07.)