(kiadvány: Az emlékfoltozók)

Az utóbbi években divatossá vált szándékoltan furcsa, urambocsá, erőltetett szóösszetételekből alkotott könyvcímeket és reklámszlogeneket alkalmazni. Különösen a könyvpiac kevésbé fajsúlyos termékei esetében jellemző, hogy a szerzők és kiadók egy-egy figyelemfelkeltő címválasztással igyekeznek feljavítani az egyébként nem feltétlenül nívós kiadványaik kereskedelmi mutatóit. Ha valakiben Az emlékfoltozók fülszövegét böngészve, a „faodúbarna” és a „limonádéhajú” szavakhoz érve kellemetlen érzések kezdenének felbuzogni, azt ezen a ponton szeretném megnyugtatni, hogy Máté Angi és Rofusz Kinga tündérrigólányai nem a Lélekbonbon vagy az Angyalműhely negédes dimenzióiból pottyantak ide. Jogosan vetődik fel a kérdés: akkor honnan?

Már a fejezetcímeket olvasva (Amikor bámulták a vágtázó csodákat, Amikor egymás álmát álmodták, Amikor énekeltek a mályvák) is sejthető, hogy a huszonkét rövid történetből álló kötet sajátos világában a hétköznapi a szürreálissal elegyedik. Ebben a közegben érvényüket vesztik az anyagi világ szokványos szabályai, lehetségessé válnak olyan káprázatos dolgok, mint az erdő megszelídítése, a fordítva álmodás, de még az emlékek megfoltozása is. Főhőseink küldetése ugyanis nem kevesebb, minthogy a hozzájuk forduló feledékeny lények pókháló finomságú, likacsos emlékkendőire visszaöltögessék a hiányzó darabkákat. Ha az élet úgy hozza, hét nap és hét éjjel menetelnek repkedő énekhangokat, hangyabolyt és az utca porát gyűjtögetni, hogy segíthessenek azokon, akik valamilyen oknál fogva képtelenek az emlékezésre. És ha estére kimerülnek – mert a munkájuk bizony szörnyen fárasztó tud lenni –, megisszák a mézes tejüket, fogat mosnak, és miután ágyba bújtak, az igazak álmát alusszák, akár a hétköznapi lányok. Na jó, néha talán nem pontosan úgy… És olykor-olykor az is megesik, hogy a szabadidejükben nem emlékek után kutatnak, hanem a Holdat csiklandozzák horgászbottal, esetleg táncoló pillangók lábnyomaival mintázott anyagból varrnak maguknak pörgős szoknyát. Máskor pedig, ha okuk van rá, szinte vigasztalhatatlanul búsak.
Tovább!

Bátai Blanka

Forrás: Kortárs Online (2013.04.14.)