Az utolsó novella alapján mondhatnánk a Megy a világról, hogy elköszönő kötet, ám kijelentésünk helytelen volna két okból is. Elsőként élből állíthatnánk ugyanezt a legutóbbi 2-3 könyvről is, mert Az utolsó farkasban kihal az állati önfeláldozásban testet öltő remény, az Állatvanbent kép-szöveg játéka egy démonok szaggatta apokaliptikus vízió mélyvizébe dobja az olvasót, a 2012-es Nem kérdez, nem válaszol pedig összefésült interjúkötet a pálya elejétől a végéig, konklúzióként a kudarcban vergődő kifejezéskényszer, a tradícióktól való mentális távolság, valamint a művészet mibenlétére vonatkozó súlyos kérdések felmutatásával. Másodsorban a Megy a világ nem teljesen idomul a lemondás retorikájába, ugyanis a megszokott témákhoz való közelítés során hangja néhol súrolja a cinizmust, olykor kifejezetten szórakoztató módon.

Csak te meg én, mondta neki, mesélte most ez a valaki, hogy ezt mondta volna neki a Gyuri

Az iróniával való játék eddig is jellemezte Krasznahorkait, hiszen a kilépés vágya és a maradás kényszere közt ingázó, saját sorsuk kudarcára predesztinált hősök egyetlen fegyvere ez a torzító tükör, melyben meglátják önmaguk és a világ fonákságát. Az új kötet ebből a szempontból vegyes írásokat sorakoztat fel, ám a legutóbbi könyvek hangján bosszankodó kiábrándultak számára mentőöv lehet a Megy a világ még akkor is, ha egy süllyedő hajóroncs van a borítóján. (...)

Olvassa tovább!

Forrás: Könyvesblog (2013.05.27.)