Versről nehéz írni. Sokszor csak járkálunk fel-alá a szobában, aggódunk, szorongunk, mert nem tudjuk mit is írhatnánk az adott versről vagy verseskötetről.  A Kemény István-versekkel ezúttal más a helyzet. Nem engedik az olvasót gondolatok, asszociációk nélkül továbblapozni, s ha az ötlet nem születik meg időben, a vers újraolvasást követel. S mit tehetünk, ha a kötetet becsukva folyton egy Albrecht Altdorfer nevű regensburgi polgár ecsetvonásaival szembesülünk? Csak győzzük a gondolatfolyamot mederben tartani!

Így az ab ovo gemino és az in medias res közötti arany középutat megtalálva a recenziót kezdhetjük A királynál című kötet borítójával. A címlapon Altdorfer Nagy Sándor csatáját ábrázoló képének egy részlete látható: ugyan a felhőkbe fúló, erőtlen nap, a sereg sátortáborában égő tüzek még csak sejtetik, de az előtérben a megbomlott csatarend már jelzi – gyötrelmes küzdelem vár a királyra. Érdekes, hogy Győrffy Ákos (akit egyébként Kemény szintén megidéz) is szóvá tette a címlapon látható reprodukció grandiózus mivoltát, attól tartva, hogy netán súlyával agyonnyomja a borító alatt szunnyadó verseket. Úgy gondolom, a monumentalizáló gesztus bátor, és éppen ebben van az ereje: a versek nem versenyre hívják a festményt, hanem együttműködnek, növelve a másik hatását. Nem ellenségek, hanem bajtársak.

Tovább a kritikához!

Ikker Eszter

Forrás: Kultúra&Kritika (2013.05.22.)