Bő négy évvel ezelőtt a Bretter György Irodalmi Kör üléseiről tudósító, fiatal újságíróként ismerkedtél meg a kolozsvári irodalmárokkal. Kívülállóként milyennek tűntek a Bulgakovba járó literátorok?

Az első Brettereken, amelyeken még tudósítóként vettem részt, nagyon belterjesnek tűnt a társaság, ugyanakkor vonzónak is. Hirtelen vagány dolognak kezdtem tartani az íróságot, és én is szerettem volna egy ilyen jó kedélyű társasághoz tartozni, különösen, hogy akkoriban nemigen voltak barátaim. Emlékszem, nagyon megirigyeltem Karát (Karácsonyi Zsolt), az egyik meghívottat, amikor a Helikonból nyomtatott szöveget olvasott fel, méghozzá a saját eposzát. Akkor kezdtem el azon ábrándozni, milyen jó lenne, ha egyszer én is valami olyasmit közölhetnék, ami elmegy szépirodalomnak. Eléggé romantikus volt a felfogásom a folyóiratokban való megjelenésről, hogy a kötetkiadásról ne is beszéljek. Valójában még zöldfülű sem voltam, mivel az feltételez némi hozzáértést.

Ha jól tudom, a Helikon szépirodalmi folyóiratnak szánt első novelládat Mózes Attila olvasta el, de Szilágyi István és Fekete Vince is egyengette az utad. Mit tanultál tőlük?

Pontosítanék: az első helikonos novellámat Szilágyi István olvasta el, ő adta oda Attilának (akit akkor még nem ismertem személyesen), hogy közölje a prózarovatban, ha úgy látja jónak. Ez valahogy úgy nézett ki, hogy besétáltam a szerkesztőségbe, és mivel tudtam róla, hogy híres író, Pista bácsit kerestem. El is vett tőlem egy tucatnyi írást, és egy hét múlva felhívott, hogy egyiket szívesen leközölnék.

Másodjára azonban egyből Attilához mentem. Nagyon el voltam kenődve akkoriban, mert egy olyan novellámat dobták vissza rendre a folyóiratok, amit én igen jónak tartottam: „Tipikus hemingway-i történet volt tóval, fenyvesekkel, horgászokkal, mindez megspékelve egy brutális gyilkossággal, s hogy biztos legyen a hatás, az elejére odabiggyesztettem egy szép dallamú, fellengzős mondatcímet ” – ahogy a kötetem egyik elbeszélésében is olvasható.

Arra azonban nem figyeltem fel, mennyire túlírt, és csak a sokadik elutasítás után eszméltem rá, hogy a szöveg fele is elég. Ezzel a meghúzott változattal kopogtattam be a Helikonhoz, ahol Attila elsőre eléggé mogorván fogadott, biztosan rossz napja volt. Aztán másnap jött az e-mail, hogy nagyon tetszik neki a szöveg, és látogassam meg, amikor ráérek.

A következő folyóirat, ahol próbálkoztam, a Székelyföld volt, ott ismerkedtem meg Vincével. Első pillantásra szimpatikus volt, amint a könyvtárszobában cigarettázott ezernyi poros kötet között, fittyet hányva a feje fölött lógó táblára, melyen öles betűkkel az állt: TILOS A DOHÁNYZÁS!

Hogy mit tanultam azoktól, akikre számíthattam? Mózes és Szilágyi esetében leginkább a történeteik voltak rám nagy hatással, Vince meg a szakmai „módszertan” elsajátításában segített: hogyan, mikor, mennyit kell küldeni a folyóiratoknak, mit kell tennie egy kezdő írónak ahhoz, hogy elinduljon a pályán.

Tanulható, tanítható az írás mestersége?

Az adminisztratív része mindenképp. Sokan például nagyon furcsa kísérőlevelet írnak a szerkesztőknek, amikor közlendő anyagot küldenek. Láttam egy párat. Magát a mesterséget pedig, úgy vélem, autodidakta módon lehet a legjobban elsajátítani. Bizonyos szempontból könnyű dolgunk van, mert annyi remekművet írtak már előttünk, hogy bőven van miből okosodni. Talán érdemes néha elhatározni, hogy most mire fogunk leginkább figyelni olvasás közben: szövegritmus, mondatalkotás, cselekményváz, információadagolás stb. Ennyit a prózáról. Vannak azonban olyan válfajai az írásnak, amelyek nekem nem mennek egyből. Ilyen a dráma. Szükségem volt és van néhány konkrét útmutatásra, és még így sem mindig tudok egy épkézláb jelenetet összehozni.

Egyik nagy mesterednek Mario Vargas Llosát tartod. Miért? Te hogyan viszonyulsz fikció és valóság kapcsolatához?

Egyszerű: Llosa szövegeiben minden klappol az ízlésemmel, mindent úgy csinál, ahogyan én a prózát elképzelem. Kimért ritmus, remekül megírt mondatok, plasztikus világábrázolás, elsőrangú sztorik. És valljuk be, nincsen olyan férfiolvasó, aki ne zárta volna szívébe a Város és a kutyákat. Olyannyira közel érzem magamhoz Mario Vargas Llosa világát, hogy egyik novellaötletéből, melyet a Júlia néni és a tollnokban tervez megírni a pályakezdő író, írtam egy novellát, ami végül a Nappá lett lámpafénybe is bekerült. Nagyon megfogott az alapkoncepció, így keletkezett a Madárles.

A fikció és valóság kapcsolatához való viszonyulásomban Llosa felfogásából inspirálódtam, melyet olyan szépen regényformába öltöztet az előbb is említett Júlia néni és a tollnokban. Nem biztos, hogy éles és jól meghúzható a határ a valóság és fikció között, különösen, hogy ennek fiziológiai alapja is van: köztudott, hogy az agy képtelen különbséget tenni valós és képzelt események közt, ugyanazok a neurobiológiai folyamatok zajlanak le a szinapszisok szintjén akkor is, amikor a szemünk láttára gyilkolnak meg valakit, és akkor is, ha maximális beleéléssel elképzeljük ezt a szörnyűséget.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Irodalmi Jelen, 2013. július 7.