rKissNelli
2013. július 05., péntek 14:15

A halál, a történelem, de leginkább talán a határhelyzetek érdeklik a Nappá lett lámpafény szerzőjét, Potozky Lászlót: meddig lehet feszíteni a húrt, amíg az elszakad, és tragédia történik? A kötetben visszatérő elem a gyilkosság, amely törvényszerűen következik a meggyötört emberek indulatából. A szerelem ritka ezekben a novellákban, a részvét viszont olyan magától értetődő, mint a lélegzés. Krisztussal pedig koncentrációs táborban találkozunk.

A halál talán a legjellemzőbb téma a fiatal prózaíró, Potozky László új novelláskötetében. Látunk haldokolni állatokat és embereket, akik nemcsak szenvedésükben hasonlóak az állatokhoz, hanem abban is, hogy nem értik a halált, és öntudatlanul menetelnek a végzetük felé. Ilyen például a Disznóölés című novellában a meggyilkolt „elvtárs”, aki nem ismeri fel, hogy az aljasságok sora a kivégzése felé vezet, és hogy a halála végül azért következik be, mert ő is csak csavar egy gépezetben, amely emberek életét tette tönkre. A meggyilkolása törvényszerű, helyrebillenti az erkölcsi világrendet, amelyet az borított fel, hogy egy fiúval gyakorlatilag a saját apja halálos ítéletét íratták alá. A főhősök mégis tétovázva, szinte kényszer – az igazságtétel kényszere – alatt gyilkolnak. Nem ússzák meg, hogy végül mégiscsak szánják az áldozatot, mert ember.

Potozky László soha nem akarja megúszni ezt az emberi szempontot. Mély részvéte minden iránt, ami él, Kosztolányi Dezsőre emlékezteti az olvasót. Ez a hasonlóság nemcsak itt érhető tetten, hanem akkor is, amikor a halál banalitását ábrázolja, például a Hámozott fák hétköznapi balesetét – kisfiút talál el egy eltévedt golyó az erdőben, a lőgyakorlat helyszínén. A novella zárómondatánál, amikor a halott gyerek homlokára rajzolt harci jelzést szemlélik a katonák („egy fasz, uram, semmi egyéb, csak egy fasz”) nem tud nem eszünkbe jutni a Fürdés című Kosztolányi-novella utolsó mondata, egy nagyon hasonló haláleset után egy hasonlóan céltalan, keserűen ironikus megállapítás („Még három se volt”).

A Hámozott fák is jó példa arra a balladai homályra, amellyel olyan sokszor él Potozky László, egyszer még címben is utal a balladára (Gátépítők balladája). Ez a homály, amely gyakran a novellák végén engedi csak megérteni a történetet, sokszor maga az egyes szám első személyben elbeszélő hősök nézőpontja. Ez teszi olyan könnyen átélhetővé a történeteket, mert a valóság az esetek többségében tényleg így jelentkezik. Nem kristálytisztán áll előttünk, hanem később – vagy talán sohasem – leszünk képesek összerakni az események, tapasztalatok mozaikdarabjaiból. A legjellemzőbb novella ebből a szempontból talán a Kétezer-négyszázharminchármas. Egyike azoknak, amelyek valószínűleg sokáig megmaradnak az olvasó emlékezetében. Krisztus a koncentrációs táborban mint egy deportált a sok közül – miről ismerjük fel vajon? Potozky László nem akarja mindentudó elbeszélőként rálátásával, kommentárjaival frusztrálni a hősöket, talán azért, mert ehhez túlságosan együttérez velük. De megőrzi távolságtartását és higgadtságát is, és ez az elbeszélői hang – bár legtöbbször a sokszínűséggel jellemzik a kötetet – állandóságot jelent a novellákban.

A teljes kritika itt olvasható »

Forrás: Magyar Nemzet Online, R. Kiss Nelli, 2013. július 5.