Szepesi Dóra - 2013.07.10.

Kiss Noémi korábbi könyvei, a Trans és a Rongyos ékszerdoboz valamiképpen utazásról, határhelyzetekről szólnak. Az Ikeranya is felfogható egy utazásnak, amelyet a fogantatástól az első év végéig követünk, hol az anya, hol a gyerekek gondolataiban, érzéseiben.

- Ha nem a felhőtlen boldogságról szól egy anyatörténet, hanem embert próbáló beavatkozásokról, az a köztudatban nehezen elfogadott, tabutémának számít. „Magzatpróza”, ez a műfaji megjelölés különös és találó! Hogy találtad ki? Van ilyesmire példa az irodalomban?

- Nem én találtam ki. Megmutattam a félkész kéziratot Radics Viktóriának, ő meg bekiabálta a telefonba. Mit írtál te már megint, anya, magzatprózát? Azt hiszem, tetszett neki, ugyanakkor szokatlannak találta a formát, a beszédet. Ennek én örültem. Ha új szót kell keresni egy könyvhöz, a már valami. Számomra pedig a legnagyobb elismerés, ha felkiált az olvasó. Eddig is igen megosztóak voltak a könyveim, miért pont az Ikeranya ne volna az? Bár eddig csak dicséretet kapott, kerekedik is a szemem. A másik kérdésedre, van-e példa erre az irodalomban, határozottan igennel válaszolnék. Számos példa van erre az irodalomban. Szüléstörténetek, női testtörténetek, anyatörténetek, árvaságok, beteg csecsemők - ezeknek általában az a jellemzője, hogy elkülönböznek minden hagyományos beszédtől. Kibeszéletlen, intim történeteket mondanak el. Olyan új tradíció teremtve, ami még nem érte el a hagyomány küszöbét. Vagy csak az intézményes kánon nem szeret róla tudomást venni, fene tudja. De már vonul. Évtizedek óta jelen van. Furcsa, idegen testként állnak ezek a könyvek a polcon talán még ma is, de másoknak, nekem például ez a fajta irodalom evidenciaként létezik. Nagyon szeretem Ingeborg Bachmann és Jelinek prózáját, vagy Herta Müllert, Galgóczi Erzsébetet, Szabó Magdát, Dubravka Ugresicet. Most éppen egy angol szerző, Jeanette Winterson Why Be Happy When You Could Be Normal? (Miért legyek boldog, ha normális is lehetek?) című könyvét olvasom esténként a Balatonparton. Mikor végre lefeküdtek a gyerekek és elalszanak, nekiülök. Lassan haladok, rágom a könyv mondatait. Olyan egyedi a nyelve, felkavaró, mégis a maga természetességében katartikus: a szeretetéhségről és a dacról szól, egy anyátlan, adoptált kislány nehéz születésének körülményeiről. Aki egész életében azért küzdött, hogy szeressék. Végül beleszeret egy nőbe. Töredezett, mozaikokból épülő mű, néha elcsuklik a hangja, mégis a kimondás a legfőbb ereje. Olvasás közben arra gondoltam, titkos vágyaimban én is ilyen könyvet szerettem volna írni, mikor elkezdtem az Ikeranyát.

- Vekerdy Tamás szokta mondani, hogy kamaszkorban nyugodtan ki lehetne tenni egy táblát a gyerekre, hogy „Átépítés miatt átmenetileg zárva!” Az átmenet életünk számos korszakára jellemző, ha csak a hormonális robbanást nézzük, a gyermekáldás körüli változás totálisan az. Átépítés, átmenet: a megpróbáltatás mellett, érdekes módon gyümölcsöző szokott lenni, az alkotók például ihletet kapnak. Te is említetted egy interjúban, hogy nagyon nehéz volt ez az időszakod, mégis szenvedélyesen tudtál írni, sokszor négykézláb a fáradtságtól. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka?

- Nehéz időszak volt, fáradt és sovány voltam. Mégis szenvedélyesen rögzíteni szerettem volna, mi történik velünk. Mit érzek, lelkileg, testileg. Mit érezhetnek a gyerekek, hogy érzékelik a világot. Hogy éreznek más anyák körülöttem. Ugyanakkor nem a szokásos énem voltam, hiszen a hormonok átírták a gondolataimat is, nem csak a bőröm felszínét. Elfordultam sok dologtól, ami korábban lázba hozott. Nem olvastam, nem leveleztem, nem érdekelt a világ. Csak a szoptatás, az etetés, és az aggódás kötött le, vajon jól vannak-e a gyerekek. Nem csodálom, hogy sokan ezt az időszakot nehezen viselik, óriási változás a mai nyitott világban egyszer csak bezárva lenni egy lakásba, a játszótéri gettóba, vagy a védőnői szobába. Ugyanakkor a vágyak is átíródnak, éreztem, hogy egyedi, egyszeri és megismételhetetlen tapasztalathoz érkeztem, akkor is, ha nehezemre esett, írni szerettem volna róla. Az anyaság egy csoda, de fájdalmas, nehézen viselhető, hosszan tartó és kimerítő csoda. Néha egészen olyan tud lenni, mint egy boldogtalan szerelem. Igyekeztem megírni, ahogy én átéltem, mert roppant inspirált. Íróként nincs ennél szemérmetlenebb és őrültebb dolog, tudom, de hidd el, azért nem jegyzetfüzettel pelenkáztam. Az Ikeranyában számtalan megfigyelt anya és gyermeke szerepel.

- Azt is mondtad, hogy ezeket a szövegeket irodalmi játékként fogod fel. Hogy érted ezt?

- Az őszinteséggel és a kimondással kapcsolatban mondtam. Hiszen a könyv igyekszik néhány írásban kívül helyezkedni a saját személy határán. Nem volt terápia számomra az írás, inkább önmegfigyelés, világfigyelés, a különös érzékek nyelvvé formálása. Ebben már inkább az irodalomnak, a nyelvnek van szerepe, és nem pedig annak, hogy éppen velem ez hogy esett meg, és nem is volt őszinteségi rohamom sosem. Figyeltem magamat és más anyákat, mire hogyan reagálnak. Volt időm, hiszen a koraszülött babákkal és a terhesség alatt is sokat voltunk kórházban, ezután pedig különféle fejlesztéseken vettünk részt, ahol rengeteg anyával és problémás szüléssel találkoztam. Ekkor határoztam el, hogy blogot írok, mert nagyon sok tanácstalan anya volt mellettem, engem is beleértve. Akik a szakirodalomtól csak még jobban megijednek. Ma irtó nagy az elvárás egy modern anyával szemben, a szülés és a nevelés rendkívül kontrollált. Anya pedig összeroppan e teher alatt, főleg, ha munkavállaló anya is szeretne lenni.

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Könyv7.hu, Szepesi Dóra, 2013. július 10