Amint a Bányavidék utolsó oldalán olvasható, Székely Csaba első angol nyelvű drámájával (Do you like bananas? Comrades?) rögvest elnyerte a BBC Legjobb Európai Drámáért járó díját, 2012-ben pedig a Brit Írószövetség (Society of Authors) Imison-díjra jelölte a műből készített rádiójátékot. Ami a kötet egyes darabjait illeti, hasonlóan sikeres lett mindegyik. Az elsőt kedvező fogadtatás mellett Marosvásárhelyen mutatták be, majd a 2012-es POSZT legjobb előadása lett, aztán a budapesti verziója a Vidor fesztiválon elnyerte a legjobb kamaraelőadás díját, a Színházi Dramaturgok Céhe és a Színházi Kritikusok Céhe is az évad legjobb drámája címmel tüntette ki, a szerző Szép Ernő-jutalmat kapott. A trilógia záródarabja pedig az Örkény István Színház drámapályázatát nyerte meg. Most a három dráma könyv alakban is megjelent a Magvető Kiadónál.
Az olvasó már az első jeleneten röhögni kezd, de csakhamar az arcára fagy a mosoly, mert hamar rájön: ezeknek a nyomorult, szegény embereknek a küszködésében voltaképp semmi vicces nincs. Ahogyan a szerző maga nyilatkozta: Kelet és Nyugat egyszerre van jelen a darabokban, ahol Csehov képviseli Keletet, míg Nyugatot Martin McDonagh jelenti. Ha pedig a két névhez hozzáadjuk a fiatal marosvásárhelyi szerzőt, Székelyt, a végeredmény olyasmi lesz, mintha az In Bruges egyszerre nyomasztó és vicces, vitatkozó gengsztereit beengednénk Ványa bácsiék falujába, amely történetesen valahol Erdélyben lenne.
Milyenek Székely figurái, akik ebben az isten háta mögötti faluban, vagy községben egyszerre fullasztó és röhejes életüket élik? Először is: isznak, nagyon sokat. Aztán szerelmesek is. Szerelmesek, holott a szerelmük tárgya a testvérük, vagy épp a nevelt fiuk. Erkölcstelenek is tehát. Például meg akarják öletni haldokló apjukat az orvossal, lopják az erdőt, megerőszakolják szerelmüket, megverik vagy megmérgezik a szeretteiket, hazudnak önmaguknak és másoknak. Betegek kívül, belül. Sötétek, mint egy beomlott bánya. Alkalmatlanok mindenre. Bukottak. Önzőek, lusták és kicsinyesek. Akik mellett évek óta köszönés nélkül ment el minden jó:
„Elveszett minden, ami régen volt, lassan már inni sincs kivel. Puskás Misi öngyilkos lett, Szász Jani úgyszintén. A régiek közül már csak a doktor maradt, meg a féleszű Sánta Feri, meg a plébános, meg a szeretője. A fiatalok pedig elmentek, s aki még nem ment el, az felakasztotta magát. Nem maradt már se jegyzőnk, se tanítónk, se rendőrünk.”
Látjuk, a faluban vagy községben nincs menekvés. Aki pedig a városba megy, az vagy ugyanúgy öngyilkos lesz, mintha a faluban maradna, vagy csak arra jó, hogy a TESCO-ban takarítson (habár a faluban/községben úgy tudják, egyetemre jár). Persze akad arra is példa, aki – pont fordítva – a városból érkezik a faluba. Őt vagy megölik, mint a román rendőrt, Florint a Bányavakságban, vagy éppen olyanná válik, mint a helyiek, akárcsak Mihály doktor a Bányavirágban, aki a darab végén egy temetésről hazatámolyogva csontrészegen arról beszél, hogy az öngyilkossága révén akart beilleszkedni a nyavalyás faluba. De számára még az öngyilkosság sem kiút onnan, nem tudta megtenni, a saját erkölcsi érzéke ugyanis önzésnek értékeli (míg a darabban öngyilkosságot elkövető „falubolondja” esetében más a helyzet). De ha bennszülöttként kivülálló, mint a Bányavízben Márton, a templom huszonkevés éves gondnoka, aki tehetségénél fogva emelkedhetne kiközülük, hát ő sem lesz kivétel: előbb kinevetik, majd visszarántják maguk közé a sárba, hogy végül ő is teljesen hasonló legyen a környezetéhez.
A drámák igazi ereje nem az, hogy ezeket a sokat látott sorsokat elmeséli, hanem hogy a tragédiát a bohózat nyelvén adja elő. Ugyanakkor soha nem engedi elfelednünk, hogy a felszín alatt félelmetes, ólomsúlyú emberi problémák mozognak.
A teljes cikk itt olvasható »
Forrás: Toroczkay András, Irodalmi Jelen Online, 2013. július 23.
