„Milyen hab az istennő? Nagyon sokfajta hab van. Fehér habtaréj a tenger hullámain, barnás hab az áradó folyón, apadt sörhab, gyöngyöző pezsgőhab, borotvahab női lábon, borotvahab férfiarcon, és így tovább… Fincsi, édes, túl édes, fehér.”- hangzik el válaszként Scherter Judit interjúkötetében, aki legnagyobb íróinktól kérdezte meg, milyenek is a halhatatlan hősnők, ha férfiszerzők tollából születnek meg.

Írás közben nővé változni? Lehetséges lenne ez? Egyáltalán: egy író mit tudhat a nőkről, ha férfi? Igaz volna, hogy a legnagyobb regényhősnőket férfiak alkották? – teszi fel kérdéseit Scherter Judit, aki interjúkötetében a titokzatos metamorfózis nyomába eredve kilenc íróportrén keresztül rajzolta meg regényhősnőik szövevényes birodalmát. Filológusi alapossággal, oknyomozói szívóssággal és lélektani éleslátással felvértezve sincs könnyű dolga a kérdezőnek, akinek feltett szándéka, hogy közelebb jusson a végleges válaszokhoz. Mégis falakba ütközik, hiszen a téma magában hordozza az alapvetően összetartozó női és férfi princípiumok szembenállását és szétbontásának igényét. A szerzők sokszor legfeljebb saját, a kérdések természetéből fakadóan biografikus tapasztalataikat oszthatták meg, igyekezve a szépirodalom fiktív világán belül maradni. Joggal merülhetnek fel a könyv tétova bevezetőjében taglalt kétségek: Kérdéseimen keresztül kukucskálni akartam, leskelődni? Ablakon belesni egy üres szobába, ahová éppen belép valaki, de csak azért, hogy leoltsa a villanyt? [...] Miért akartam kérdéseket feltenni, amikor voltaképpen minden kérdést tolakodónak érzek? […] És miért éreztem mindvégig, hogy egy feminista angyal áll mögöttem lángpallossal, és mindjárt lesújt?

Freud pszichoanalitikus fejlődéslélektani modellje óta ugyan cáfolható a személyiség egységes mivolta, de a strukturális tartalmaihoz való egyértelmű hozzáférés nehézkes, a problémát pedig a jungi kollektív tudattalan archetípusai tovább árnyalják. Elég csupán a társadalommal érintkező szerepszemélyiségre, a persona-ra vagy a férfiakban mélyen lakozó nőre, az anima-ra valamint párjára, a nőben élő férfira, az animus-ra gondolni. Nádas Péter az attribútumok összekapcsolódásáról, az emberiről így írt: „vannak-e egyáltalán nemek, avagy csak ember van, az emberek alkata, az alkatnak tulajdonságai, a tulajdonságoknak relációi és különböző szempontok alapján felállítható hierarchiái, s akkor a sexus csupán egyetlen elem e rendszeren belül […] Nem a neme szerint beszélek [valakinek] az alkatáról, hanem az alkata szerint beszélek a neméről.” Párhuzamos történetek kapcsán Nádas felettébb veszélyesnek nevezett azonosulásról számolt be az évekig tartó írás folyamata alatt. Szinte egészen a határig merészkedve, testileg vált eggyé főhősnőivel. Az erotikus jelenetek tüzetesen vizsgált, már-már dokumentarista jellege az író egy kevésbé ismert oldalára, az egykori fényképész hivatásához való elkötelezettségére is következtetni engedné az olvasót, ha a téma felvetése nem maradt volna el az interjú során. Meggyőződéssel vallotta, hogy figuráinak szerelmi élete nem spórolható el a szépirodalomból, amihez Mészöly Miklóssal folytatott, éjszakákba nyúló hosszú vitáiban is makacsul ragaszkodott. Darvasi László a feminim és maszkulin összetartozás kapcsán ugyancsak a nyelvbéli nemek hiányának jótékony hatására hívta fel a figyelmet, miközben Forgách András a társadalmi egyenlőtlenségek kiküszöbölésével a női figurák jól megalkotottságának veszélybe kerülésén aggódott.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: http://pontoldal.wordpress.com, 2013. június 11.