Amibe ugrik, az mély víz, de átússza. Tüdeje minden karcsapással erősebb lesz, s nyugodtak lehetünk: mikor átér a túloldalra, mindenről pontosan beszámol. Potozky László második kötete, a Nappá lett lámpafény a Magvető kiadásában az idei könyvhétre jelent meg.

Az átgondolt szerkesztést tükröző kötet első harmadában az elfojtott érzelmek egyszerre uralkodni kezdenek. Nem lehet nekik megálljt parancsolni. E harmad címadó elbeszélésében egy tanár a nyári szünet kezdetén mintha nyaralni indulna kedvesével, ám a lassan mindent beborító, baljós árnyak tragikus végkifejletet sejtetnek (Csendélet a bányatónál). Valamit visz a víz, s közben mindent eláraszt, mindenhová behömpölyög. Hiába néma a férfi és szótlan a nő, a környező táj helyettük is minden érzelmet elárul. A nő az élet végét várja, talán gyógyíthatatlan betegség miatt. „Esténként, ha befeküdtem melléd, néha még belecsókoltam a nyakadba, és végigsimítottam a hasadon, mert szégyelltem, hogy nem tudlak már megkívánni. Te azonban megfogtad a kezem, finoman letaszítottad magadról, és azt suttogtad, most ne, túl fáradt vagyok, talán majd máskor.” A ház, amelyben utoljára vannak együtt, nyirkos, végső menedék egy kapcsolat utolsó heteiben. A megállás nélkül zuhogó eső előbb a verandát, majd a küszöböt éri el. A férfi megérti, hogy a nő halálával neki is, bár nyilván csak szimbolikusan, véget ér az élet. Hagyja magát elsodorni. „Állok és bámulom a tavat, ami nemsokára kihízza bányamedrét. Mert ez a víz csak áradni tud, leapadni sosem fog.” A következő négy novellában is ez válik meghatározóvá: a kötelékeket semmi nem tudja elszakítani. Akkor sem, ha pusztán funkcionális jelentőségük van. Albert és Marcell testvérek, a sorsuk mintha egyetlen emberé volna, csak kétféle változatban (Csomag a nadrágban).

Ám – Apollinaire-rel szólva − „milyen erőszakosak a remények”: egy kisfiú, akinek neve sincsen, talál egy madarat (A csirke). „A beteg galamb egy pinceablakban várta a halált.” Itt van az orrunk előtt egy gyerek, akinek az anyja prostituált, szinte csak reggel és estefelé találkoznak, a kicsi mégis olyan tiszta, galamblelkű, hogy esze ágában sincs bántani, kínozni ezt a madarat. Esővízben megmosdatja, s elhatározza, hazaviszi. „A szomszéd lányoktól ellesett mozdulatokkal ringatni kezdte”, babázik, játszik vele. Képes rá, hogy mostoha körülményei között is megtalálja, amit a felnőttek már nem tudnak: a dolgok értelmét.

A katarzis ott van, ahol az ember. Potozky gyönyörűen megformált mondatai, ez a csupa jó értelemben véve derűs stíl mindig a jó helyen állítja meg az olvasót. Biztos kézzel vezeti a történetet, eleget tud Mikikéről, Gömbösről és Csókáról is, akik gyilkosságot követnek el azért, hogy a becsületüket megvédjék (Gátépítők balladája). S végül saját életük feláldozásától sem riadnak meg – az események láncolatában ez annyira magától értetődővé válik. Potozky talál módot arra, hogy felvillantsa a diktatúra mára elhalványulni látszó reflektorfényeit is (Disznóölés). Vagy lehetséges, hogy nem a diktatúra volt előbb, az pusztán az önző emberi természet elburjánzásából fakad?

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Jassó Judit, Kulter.hu, 2013. augusztus 2.