Ha minden évben kioszthatnám a legfrappánsabb könyvcímért és a legigényesebben kivitelezett kötetért járó díjakat, akkor idén mindkettőt Cserna-Szabó András első regényének, a Szíved helyén épül már a Halálcsillagnak ítélném. És bár végignézve a frissen megjelent könyvek polcain ez már önmagában jelentős teljesítménynek tűnik – arról nem is szólva, hogy jelen esetben a szerkesztésért is dicséret jár, hiszen az utóbbi évek terméséből alig olvastam olyan könyvet, amely nettó nulla elütést/elírást/sajtóhibát tartalmazott volna –, a könyv erényei korántsem merülnek ki ennyiben. Ugyanis a kötet elolvasása után olyan elméleti, jelen írás határain messze túlmenő kérdések merülnek fel, mint például hogy miért váltott ki olyan heves indulatokat ez a könyv, vagy hogy mégis miért lehet bárki számára is probléma a populáris kultúra fokozott jelenléte egy kortárs magyar regényben. Emellett olyan gyakorlati problémák is megkerülhetetlenné váltak, hogy vajon miért gondoltam azt, hogy soha nem fogom egy szépirodalmi műről írt kritika címéül a 30Y egyik legrongyosabbra játszott slágerének kultikus sorait választani.

Egy olyan könyvet tart a kezében az olvasó, amely mind a történeteit tekintve, mind azokat a műfajokat, amelyekből a kötet végül összeáll (regényfejezet, novellának tekinthető részek, levelek, receptek, krimi-ismertetők, újságcikkek, dalszövegrészletek, étteremkritikák stb.), rendkívül sokszínűnek mondható. Van itt minden: westernregény-paródia beleszőve egy történetbe, amely egy western-regény megírásáról (is) szól; bordélyházi jelenetektől kezdve alkoholmámorban megtalált (majd józanul elvesztett – de hát így szokott ez lenni) boldogságon és a kádban krimiket olvasó, önmagát végtelenül sajnáló és egyetlen társának egy gumikacsát, Kázmért tekintő írón át a nőkben csalódó, majd magát valamilyen természetfeletti módon nővé átlényegítő Zafír(a) nevű szereplőig senki és semmi nem hiányzik… A regénynek éppen a sokszínűsége lesz egyben az egyik hibája is. A szerző mesélőkedvének néhol semmi sem szab határt, amit egy ideig – a regény kétharmadáig, de a feléig biztosan – ugyan kompenzál az elbeszélés gördülékenysége, és a néhol teljesen kontextus nélküli epizódok önmagukban is érdekfeszítő cselekménye, azonban a szálak összefésülésekor a regény végén némi hiányérzetem támadt. És nem feltétlenül azért, mert még szívesen olvastam volna további kétszáz oldalon keresztül ugyanezt. A könyv arányai a kötet vége felé közeledve a főszereplő, Emlék Bundás boldogságra való lehetőségeivel együtt szálltak el, hogy egy őrült ámokfutásban mindketten véget érjenek.

A kötet úgy számol le például az írókat övező sztereotípiákkal, hogy megerősíti, felnagyítja azokat. Ezt a parodisztikus jelleget a szerző elsősorban ironikus megjegyzések segítségével erősíti. Tökéletes példa erre a következő, az egész regényre – és a regényben megírt regényre is – vonatkoztatható megnyilatkozás: „Magam is meglepődtem, hogyan tudok ennyi elképesztő baromságot összehordani egy szuszra. De hát, végül is író vagyok, ez a mesterségem.” (21.) Az, hogy ennek a kijelentésnek az önironikus volta végig érvényes tud maradni, és ténylegesen sikerül elkerülni a szédítő magasságokat és a rémisztő mélységeket, úgy gondolom, hogy a kötet egyik legnagyobb erénye. Legfőképpen azért, mert ezt a könyvet úgy is lehetne jellemezni, hogy variációkat tartalmaz szerelmi csalódásokra. A rengeteg történetben, történetfoszlányban és szereplőben a közös az, hogy a „szerelem pöttyös lasztija” minden egyes esetben elgurul, és a vége mindig az, hogy „a lelkem olyan üres […], mint egy halott város általános iskolájának tornaterme éjjel”. (25.) A főszereplő anyagi/lelki/szellemi/szociális/etc. problémáinak egytől-egyig Léna, vagy éppen valami másik egykor-volt-szerelem az okozója, ez az, ami a cselekményt előreviszi – sőt, más-más helyszínekre is. De a főszereplőt leszámítva is alig található olyan mellékszereplő a regényben, akiről ne derülne ki, hogy szerelmi bánat nyomja a lelkét. A szerelem, főképp a beteljesületlen szerelem témává válása pedig kellő önirónia és önreflexió nélkül könnyen coelhoi (rémisztő) mélységekbe taszíthatta volna a történetet. De mint erre már utaltam is, szerencsére ez nem történt meg.

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Takács Éva, Új Nautilus, 2013. szeptember 14.