Tóth Krisztina Akvárium című, első regénye újabb színfolt az eddig is igen változatos életműben. Már a korábbi novelláskötetekben, a Vonalkódban (Magvető, 2006 és 2010) és a Pixelben (Magvető, 2011) is érzékelhető volt a nagyobb forma felé törekvés, hiszen mindkettő erősen novellafüzér jellegű, ami a regény(esség) felé mozdította a szerkezetet. Az Akváriumon még mindig érződik, hogy Tóth Krisztina a rövidprózában érzi igazán jól magát, nyelvezetében a tömörség dominál. Ami azonban egy novella működésére nézve szükségszerű lehet, egy regényben nem feltétlenül szerencsés. A kötet első fele markánsan epizodikus; lekerekített, csattanós, novellisztikus történeteket illeszt egymás mellé, például a világ legkisebb kalapjának sztoriját vagy Klárimama és a bokszoló liezonját.

Az Akvárium anti-családregény – telve a legkülönfélébb (szellemi, testi, érzelmi) fogyatékosságok megjelenítésével. Az 1950-es, ’60-as és ’70-es évek bérházakban és pincelakásokban folyó, nyomorúságos magyar mindennapjai alkotják a hátteret három generáció, a nagymama (Klárimama), a leány (Vera) és az unoka (Vica) bemutatásához. A három női sorsban a körkörösség érvényesül, Klárimama és Vera karakterében a gondatlan, egoista antiszülő-típus ismétlődik, a kis Veráéban és Vicáéban pedig a felelőtlen, önző anyának kiszolgáltatott gyermeké. A regényzárlat színpadias, drámaian feszült jelenetében sűrűsödik össze az addig hosszasan vázolt lelki nyomorúság, s válik folytathatatlanná a családregény, amikor a nemrégiben halott fiút szülő Vera dühkitörésében megveri édesanyját, Klárimamát, majd odaveti lányának: „Neked is minek kellett megszületni.”

A regény egyetlen anyatípusa, aki szegényes életkörülményei közt is képes valódi gondoskodásra, Edit néni (Vera nevelőanyja, Edu nővére). Ő ennek ellenére szintén úgy távozik a világból, családja köréből, mintha a gondatlan Klárimama típusához tartozna. Edu, akit nővére évtizedeken át gondozott, valósággal felszabadul Edit néni halálával, átrendezi a kis lakást, újra élvezettel dohányozni kezd. Vera sem képes igazán meggyászolni nevelőanyja halálát, mind többet fordul Klárimamához, hogy besegítsen Vica nevelésében.

A regény időviszonyaiban szintén a ciklikusság érvényesül inkább, mint az előrehaladás: Vera és Vica gyermekkorának felelevenítése Klárimama időn kívüliségére utal. Az öregasszony nem tartja magát semmilyen konvencionális időfelfogáshoz, ha vonattal utazik, arra száll fel, amelyik épp indul, ha óvodába kell mennie unokájáért, akkor megy, amikor kedve tartja. A regény második nagy egységében már megjelenik ugyan a kronologikus előrehaladás, amit az elszórt jövőbe tekintések törnek csak meg (például Edu magzatelhajtása után a hónapokkal későbbi bírósági jelenet), a nyomorú női karakterek életeseményeinek refrénszerű ismétlődése azonban a folyamatosságot minduntalan a ciklikusság irányába mozdítja.

A címbeli akvárium motívuma végigvonul a regényen, s attól függően, milyen térben, kinek a tulajdonában jelenik meg, minden alkalommal újabb jelentéssel gazdagodik. Klárimama kopott pincelakásának falai azonosíthatók a piszkos, ütött-kopott akváriummal. A regény első egységének emblematikus jelenetében a nagymamánál időző kisunoka, Vica unalmában az akvárium koszos vízében úszkáló amerikai szövőlepke tetemét egy vizespohárral kimeríti, majd a később megébredő Klárimama, azt gondolván, hogy a pohárban tea van, felhajtja azt a halaknak szánt lepketetemmel együtt. Klárimama a halak helyett fogyasztja el a rovart, a legkisebb mértékben sem érzékelve a különbséget a poshadt halvíz és a tea között.
 
A teljes cikk itt olvasható: http://www.irodalmijelen.hu/2013-szep-30-2041/halak-emberek#sthash.Df4kJuHH.dpuf

Forrás: Farkas Daniella, Irodalmi Jelen, 2013. szeptember 30.