Első regénye, a Boldog észak elnyerte az Aegon művészeti díjat, amit előtte – többek között – Esterházy Péter, Grecsó Krisztián, Térey János és Spiró György vihetett haza. Verseivel a magyar irodalom történetébe már évtizedekkel ezelőtt beírta magát, a kortárs szépírók rajongóin kívül azonban csak kevesen ismerhették eddig. Kun Árpád Norvégiában él, házi ápolóként dolgozik, és második regényébe temeti el éjszakáit. Hazautazása előtt beszélgettünk vele.

Néhány hónappal azután, hogy kiköltözött a családjával Norvégiába azt nyilatkozta egy lapnak, hogy „elégedett voltam, hogy végre megint menekülhetek, de szorongtam is a számomra tökéletesen ismeretlen Északtól”. Mi volt ennek az állandó nyughatatlanságnak a belső motorja?

A szorongás az egy nagy szervezőerő volt az életemben. Nyilván az élet elkezdésekor, a tanulmányok befejeztével szorongással töltött el, hogy mit csináljak. Éppen ezért aztán tanultam is sokáig, még a harmincas éveim elején is, akkor éppen Párizsban. Szorongásból, hogy ne kelljen kilépnem ebből az életből – kicsit kiléptem, aztán nyertem újabb ösztöndíjat és ismét visszaléptem. És a másik nagyon fontos tényező volt, hogy ne kelljen dolgoznom. Én nem szeretek dolgozni.

Mit ért „dolgozás” alatt?

Azt értem, ami a Bibliában van, hogy a kenyered homlokod verítékével keresd. Van bennem egy nagy lustaság, miközben fegyelemmel tudom azt csinálni, amit igazán akarok. Pénzkereső rabszolgamunkát szerezni, ami a megélhetéshez kell, azt próbáltam elkerülni. És visszatérve a szorongáshoz: jött még sok félelem. De a norvégiai élet az anyagiakról szólt, a megélhetésről.

Milyen különös, hogy harmincas éveiben, az életbe kilépve tanításból, kvázi veríték nélkül tudott megélni, de csak a „homloka verítékével”, házi ápolóként dolgozva talált megnyugvást, Norvégiában.

Közben lett négy gyerek és rájöttem, hogy működnek a dolgok és hogyan működöm én. Ez most azért jó, mert a fejem tiszta. Dolgoztam tévénél és újságíróként is, írtam kritikákat, próbáltam pénzt keresni a fejemmel, de azt nem szerettem, mert másra használtam a fantáziámat. Így viszont egy nagyon tiszta helyzet van: megélünk abból, amit keresünk. És igen, kétkezi munkával keresem a kenyerem.

Ez a kétkezi munka mégis érzelmi alapú. Nagyon mély empátiát igényel, követel magának.

Rájöttem a gyerekek születése után, hogy van bennem gondoskodó apa. Lehet, hogy korábban nem is volt bennem ilyen gondoskodás, nem ébredt föl. Nem is akartam gyerekeket nagyon, harminc felett még arabusul hangzott volna ez az ötlet. Amikor jöttek a kicsik és én voltam velük otthon, mert a feleségem dolgozott, valahogy megérkezett ez az érzés. Aztán ahogy nőttek, én is elkezdtem munkát nézni és így lettem házi ápoló. Norvégiában erre van igény, ebben van hiány. Megértettem, hogy nekem ez tetszik, ráadásul elképesztő aranybányára bukkantam szerzőként.

Munka közben jelen van az írói kíváncsisága, de ez a figyelem, az ápolás közben nem terheli le túlzottan? Mi a feladata?

Kijárok emberekhez, reggelit adok, összetakarítok, megnézem, hogy bevette-e a gyógyszerét, van, amikor esti műszakban vagyok és segítek lefeküdni, kitörlöm a feneküket, pelenkát cserélek. Alapvetően nagyon érdekelnek az emberek.

Ez pedig egy elképesztően intim helyzet.

Erről van szó. Belecsapsz a közepébe és mindent megtudsz róluk, pontosan. Nagyon közelről látod ezeket az öregeket. Reggel a kicsit tettem tisztába, este pedig a kilencven éves bácsit.

Ez ad valami távolságtartást az élettől. Elfogadást.

Elfogadást. Amikor először teszel valakit tisztába, azt gondolod, ez az ő szarja. Amikor tizedszer vagy tizenötödször teszed tisztába, akkor elfogadod, hogy ez az ő szarja. Nekem az enyém nem büdös, de a másé igen. Drasztikusan mondom, mert ezek elég drasztikus dolgok. Minden azon múlik, hogy mikor elfogadó az ember a más szarjával, tudja? Az egy nagy határ, amikor megérted. És nem mehet ez másképp, csak úgy, ha nap mint nap benne vagy és megéled. Olyan sokáig gondolja az ember erről, hogy undorító és elviselhetetlen ez az egész. A könyv főhőse, Aimé nem azt gondolja, hogy ez undorító, hanem azt, hogy ebben nyilatkozik meg a halál. Úgy látja, hogy minden egyes ürítéssel, ahogy a salakanyag távozik a testünkből, és nem vesz rajtunk erőt a halál, ahogy Dylan Thomas gyönyörű verse mondja. Aimé Billon ezt egy magasztos gondolatnak tartja.

Ez a határ, ez a megértés az életében kapott először nyelvi formát vagy az írásban? Úgy értem, tudta, hogy mit akar erről megírni, vagy amikor a Boldog északot írta, jött rá, hogy mi történt Önnel tulajdonképpen?

Valami ebből persze megfogalmazódott bennem, de amikor művészileg felhasználtam, akkor mélyítettem ki. A fejünkben nagyon sok minden van, de körvonalazatlanul, de a papíron mondatok vannak és azoknak nagyon pontosaknak kell lenniük. Ahhoz képest, ami a fejemben van, egész más jelenik meg a papíron. Ez egy nagyon összetett, bonyolult átváltozás. Ami bennem megjelent, az a papíron bomlott ki teljes következetességében. Aimé viszonya a halálhoz, az, hogy ez teljesen szokatlan és merőben más, mint másoké, írás közben derült ki.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Braun Anna, atv.hu, 2014. május 12.