Daru nosztalgikus-romantikus bolond, és azok vagyunk mi is, mert hívnia sem kell, megyünk utána. Grecsó Krisztián az apák és fiaiak története után (Mellettem elférsz) megírta a szerelmekét, melyek úgy gyúrják, alakítják, faragják a férfiak jellemét, ahogy a viharsarki gyerekek a Körös-parti iszapot. A nők tesznek valamilyenné – tanítja a regény legelején boldogtalan apja a kis Darut, az alkoholgőzös kinyilatkoztatás azonban csak sok-sok gyötrelmes szerelemmel később válik visszafordíthatatlan igazsággá. Grecsó Krisztián új könyvével dekára megvett minket, gyűlöltük és szerettük egyszerre, és ez épp elég volt ahhoz, hogy a Megyek utánad legyen ezúttal a hét könyve.

Le lehet-e bontani az egyéniség hagymahéjait a szerelmek révén? Meghatározhat-e minket az, kit kergettünk, szerettünk, öleltünk, gyűlöltünk hat, tizenhat vagy huszonhat évesen? Determinálhat-e a szerelem annyira, hogy az felülírja a szűkebb (család), és a tágabban értelmezhető közösségek (iskola, barátok, stb.) hatását? Grecsó Krisztián szerint nagyonis. „Daru én vagyok” – mondja az önéletrajzi elemekben bővelkedő történet narrátora. Például az a fiú, aki tiszta szívvel tudja gyűlölni az óvodában az újfalusi Balázst, mert választásra készteti legjobb barátját, Lilit. Vagy az a kamasz, aki remeg, ha a kenderhajú Eszter közelébe ér, kinek neve még húsz év múlva is furcsa szédülést idéz nála elő. Aztán vannak Petrák, Sárák, Gréták, és van Juli. Mindegyikük külön epizód a Daru című egyszemélyes filmből, melynek ő a hőse, de nem a rendezője.

Daru ugyanis nem aktor a szó szoros értelmében. Nem alakító, kezdeményező figura. A dolgok vele leginkább csak történnek, ha hagyja. Pedig a vágy és a szándék a kisiklatásra, a lázadásra, a változtatásra, a meglepetésre végig benne motoszkál. Ő azonban sokszor passzívan csak tűr – megaláztatást, szerelmet, fájdalmat, csalódottságot, meg még annál sokkal többet is: „Vannak határok, normák, és ő, Daru ismeri magát, és az a Daru, akit Daru ismer, ezt nem képes elviselni. Van gerince, tartása, véleménye. Daru létező férfi. (…) Áll a Daru által ismert Daru. És nem rendez jelenetet, nem csinál semmit”. Mert gyáva meg alázatos meg mamlasz. Grecsó mondja, nem én.

Ezek miatt is bátor könyv a Megyek utánad: férfi ritkán vetkőzteti ennyire pőrére a lelkét, mint Daru, ez az elcseszett szerelmes fazon, akit teljesen gúzsba kötnek múltbéli kapcsolatai, és akinél valami igazán nagy sokknak kell bekövetkeznie ahhoz, hogy végre egy kicsit lazuljon a szorítás a nyaka körül, és némi lélegzethez jusson: „Daru úgy érzi magát, mint a könyvtári kölcsönzőpultnál, amikor úgy tesz, mintha tudná, kivel beszél. Most tudja. És mégsem tudja. Nem akarja tudni. Nem lehet, hogy ez a lány lenne”. Az idegenségérzés végiglibeg az egész köteten: a kamasz Daru például már tisztában van azzal, hogy „az élet máshol van”, de később még inkább feltűnő, hogy a Japánból Magyarországra sodródott Joshi otthonosabban érzi magát ebben a közegben, mint a hős, aki itt született és szocializálódott:

„Ilyenkor Daru arra gondolt mindig, neki se tisztes végzettsége, se rendes nője, se munkája nincsen, mégsem merne nekivágni a világnak, ahogyan Joshi. Aki azért jött ide, mert abban az országban érdemes élni, ahol Bartók született. Daru ezen időről időre elképedt. Lehet, hogy Bartók itt született, de nem itt halt meg, mert itt se élni, se meghalni nem érdemes. De végül is, másutt se. Legalábbis olyan nagyon kényelmes ezt gondolni. Sokkal kényelmesebb, mint beismerni, hogy gyáva lenne mozdulni, menekülni.”

A Megyek utánad szépen belesimul Grecsó eddigi művei közé. Kiindulópontja itt is a viharsarki kis falu, ahol a fóliasátrakból kiáramló „kétségbeejtő, fullasztó hőség” megöli az álmokat. Daru azonban az apai jóslattal dacolva nem akar megrohadni „ezen a nyomortanyán”, és útja a Körös-parti városba, majd a Tisza-partiba vezet, hogy azután végül Zuglóban, majd Újlipótvárosban kössön ki. Grecsó életének fontos színterei ezek, könnyű őket lokalizálni, mint ahogy jól beazonosítható az ÉS szerkesztősége közelében magasodó unicumos ház, és nem először bukkan fel Grecsó írásaiban a Jézus az olajfák hegyén című kép is. Jó játék ez, még ha különösebb jelentősége nincs is. Ezek a sztorik ugyanis bárhol működnének, a földrajzi jellemzők, a térbeli determináltság itt nem számít semmit. A szereplők esetleges beazonosítása is csak az erre fogékonyaknak lehet érdekes. Daru története azonban nem Grecsóé, hanem a mienk is. Daru tehát mi is vagyunk az összes elbénázott szerelmünkkel, a „mi lett volna, ha” tépelődéseinkkel, kínlódásainkkal, gyáva döntésképtelenségünkkel, feloldatlan ügyeinkkel. Meg hát a banalitásunkkal, az örökös ismétlésünkkel, közhelyeinkkel. Mert az is van. Grecsónál ugyanis nem csak úgy simán fáj valami: ha valami fáj, abba duplán bele kell dögleni. Darunak ráadásul muszáj mindig nyomatékosítania mindent, és pont ez az, ami azután sokszor elveszi a kijelentés élét és erejét („Annyira volt büszke a sorsára, amennyire a sorsa büszke volt rá. És az nem sok. A sors buta és hallgatag. Daru is buta volt, meg hallgatag.”).

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kiss Orsi, Könyves Blog, 2014. május 25.