Legújabb regénye, a Megyek utánad főhőse éppúgy nem tud mit kezdeni a rászakadt nagy szabadsággal, mint a körülötte lévő társadalom a rendszerváltással. Csodavárás, múltfeldolgozás, felelősség-áthárítás, felnőttesdi. Grecsó Krisztiánnal beszélgettünk, aki szerint regénye happy enddel végződik, de errefelé az is csak kicsi lehet.

hvg.hu: Miért nem tudtuk kihasználni a rendszerváltás után előállt új helyzetet, a szabadság kínálta lehetőségeket?

Grecsó Krisztián: Nagyon jól látszik a kortárs folyamatokból, hogy a magyar társadalom általában mennyire elviselhetetlennek találja a szabadságot. Egyrészt azért, mert jellemzően a szabadossággal, az elvtelenséggel és a fegyelem hiányával azonosítja. Miközben az egó, önmagunk fegyelmezése nem magunkra erőltetett kényszer, sokkal inkább a hagyományok, a szabályok, az élet tiszteletéről szól. Másrészt a szabadságban mindig ott van a döntéskényszer felelőssége. Folyamatosan azt várjuk, hogy az iskola, a munkahely, a főnök döntsön helyettünk. Ez a regény főként azzal foglalkozik, hogy mersz-e dönteni, számolsz-e a döntések következményeivel, és belátod-e, hogy lehet hibázni.

A regénybeli főhős, Daru felnőtté válásának történetét döntően a párkapcsolatok tükrében mesélem el. A kapcsolatainkban gyakran előfordul, hogy az egyik fél elvárja a másiktól, hogy döntsön helyette: vegye el tőle a döntés felelősségét. Utána pedig kikéri magának, hogy miért van elnyomva. Ez leginkább abból a félelemből táplálkozik, hogy legszívesebben elbújnánk a külvilág elől, amely valamilyen véleményt fog alkotni rólunk a döntéseink tükrében. Ez a problémafelvetés végig jelen van a regényben.

hvg.hu: Itt is érvényes a rendszerváltás-párhuzam?

G. K.: Ez egy meglehetősen metaforikus olvasat, de egyáltalán nem idegen tőlem, sőt. Valóban egészen furcsa megtapasztalni, hogy az elmúlt 25 évben egy olyan világ lett itt, amiben mintha gyerekek játszanának felnőttesdit a maga túlzásaival, akaratosságával, tudás-, tapasztalat- és alázathiányával. Ezt kívülről lehetetlen komolyan venni, viszont ahogy a gyerek a játékát, a felnőttesdit játszó társadalom is görcsösen komolyan veszi önmagát. Felduzzadt, minden lehetséges teret kitöltő gyermeki egók tudáshiányos világa ez. Valóban nincs benne semmi, amit már több mint húsz éve tapasztalnunk kellene.

A regényben az egy fő kérdés, hogy a hős ismeri-e magát vagy sem. Mindenáron zenész szeretne lenni, de végül könyvtáros lesz belőle. Az utolsó párkapcsolatában jut el odáig, hogy végre reálisan tud mesélni magáról, annak látja magát, aki. Ez azért nagy dolog, mert azt látjuk, hogy ma tömegek élnek fals énképpel, beváltatlan vágyakkal és betöltetlen szerepekkel. A személyes sorsok és történetek pedig nagyban összefüggenek az ország történelmével. Ebben a párhuzamban azt látjuk, hogy itt volt egy éllovas ország, amitől mindenki rengeteget várt, és nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem véletlen, hogy a magyar értelmiségben szinte kivétel nélkül mindenki tele van sértettséggel és fájdalommal. És pont ezért nem tudok erről a sértett attitűdről elítélően nyilatkozni, mert látom mögötte a nehéz sorsokat, a gigászi fájdalmat. Ezekhez pedig alázat illik és nem harag.

hvg.hu: Ez a fájdalom és csalódottság miből táplálkozik?

G. K.: Leginkább a mellőzöttség érzéséből. Az értelmiségiek alapélménye, főleg a humán értelmiségieké, hogy kiállították őket a pálya szélére. Egy csomó helyre nem kellenek, ezért a kis tócsáikon belül csak cseppek jutnak nekik. Ha valakinek ez egyszer megsebezte a lelkét, már nem lehet meggyógyítani, nincs elég szereplés, nincs elég kompenzálás. Én ezért találtam ki a sportot magamnak, hogy két fellépés, két koncert között ki tudjam engedni a feszültséget, mert egyszer csak azt vettem észre, hogy ideges vagyok, tombolok, nem tudom átélni az örömet.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Hercsel Adél, Hvg.hu, 2014. május 26.