Fehér Renátó Garázsmenete nem az a kötet, aminek kapcsán eszünkbe jutna bármilyen elsőkötetes gyerekbetegség. Az elmúlt évek egyik leginkább kiérlelt, legmagabiztosabb költői indulása a vékonyka – harmincnyolc verset magába foglaló –, ám annál (faj)súlyosabb kötet.

Az utóbbi öt-tíz évből talán Málik Roland Ördöge, Bognár Péter Bulvárja vagy Simon Márton Dalok a magasföldszintrőlje volt hasonlóan erős debüt. Ráadásul, ha jobban belegondolok, e három kötet nincs is olyan messze a Garázsmenettől: Málik lírai énjének önmagát sem kímélő versbeszéde, Bognár bátor közérzeti-közéleti beszédmódja, Simon rezignált, a pátoszt csak hírből ismerő én- és családlírája (részlegesen) mind lehetne egy átfogóbb értelmezésben Fehér költészetének párhuzama.

Borbély Szilárd frappáns fogalmával a kétezres évek elején–közepén induló költőket történelem utáni nemzedéknek kéne neveznünk, mivel költészetüket már nem köti a nemzeti sors kérdésköre által meghatározott kánon anakronisztikus elvárásrendje. Fehér Renátó költészetét is nevezhetnénk ez alapján történelem utáninak, azonban csak bizonyos feltételek beiktatásával. A rendszerváltás környékén és az után – vagyis a történelem végén? – a líra legalábbis részlegesen depolitizálódott, a (nemegyszer tét nélküli) játékosság és/vagy az egzisztencialista felhangokkal színezett személyesség háttérbe szorította a közérzeti, közösségi beszédmódokat. A kilencvenes és a kétezres évek költői között a fő különbség eszerint mindenekelőtt talán abban ragadható meg, hogy előbbiek felszabadultak a történelem alól, utóbbiak viszont annak szétbomlása során és/vagy után, tehát lényegében a történelmen kívül szocializálódtak. Fehér Renátó sok tekintetben kötődik a kétezres évek közepi költészethez, ahhoz a költői generációhoz, amelyet az újkomolyság jelzőjével próbáltak értelmezni. Ugyanakkor Fehér költészetének esetében a történelem utániság nem jelenti azt, hogy nincs köze a történelemhez. Ez azért érdekes, mert az újkomolyság költőire eddig nem (volt) jellemző a közéletiség.

A Garázsmenet a rendszerváltás környékén született nemzedék tapasztalatainak lírai lenyomata. Ami különösen tetszetős, az a magán- és közélet magától értetődő, szétválaszthatatlan összefonódása. Ebben tulajdonképpen hasonlít Kemény István legutóbbi, A királynál című kötetére, a különbség elsősorban az, hogy amíg Kemény számára a rendszerváltás eltékozolt felszabadulás, addig Fehér számára terhes örökség. „Rám nem hagytak múltat, amit be kéne vallani, / és sérelem sincs bennem semmi örökölt. / Így vagyok itt, egy ország maradéka: / […] // Egy régi-régi beszédet idézek, / a fiú mára zavart öregember. / Korszakká szervezte az életünket, / nem tartozom semmiért köszönettel.” (Ká-európai ismerős)

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Mohácsi Balázs, Jelenkor Online, 2014. július 3.