Győrffy Ákos költő Börzsönyligeten él, egy hajléktalanszállón dolgozik, és ír. Legutóbb prózakötete jelent meg Haza címmel.

Olvastam egy facebookos bejegyzésedet arról, hogy egyik este hazafelé menet milyen szörnyű arcok jöttek szembe. „Ezekben az arcokban nincs semmi  emberszerű”  – írtad.  Ugyanaz az  apokaliptikus világérzés áradt a posztból, mint ami a műveidből is sugárzik számomra.
Soha nem éreztem úgy, hogy apokaliptikus lenne, amit írok. Talán tárgyilagos inkább, ami azt jelenti, hogy megpróbálom levakarni az érzelmeket a szövegről.  Megfigyeltem, hogy ha valami csak egy árnyalattal komolyabb a megszokott semmitmondásnál, azt már hajlamosak sokan sötétnek vagy apokaliptikusnak tartani. Valaminek a vége felé járunk, nem vitás. Aki nem látja, reménytelen eset.  Az általad említett poszt egy 24 órás ügyeletem után íródott, amikor jöttem haza a hajléktalanszállóról, ahol dolgozom. Tényleg rémisztően sok olyan arcot láttam az utcán, a villamoson, a vonaton, amelyekben nem volt semmi emberszerű. Félelmetes az ilyesmi. A legszörnyűbb, amikor gyerekek arcán látni. Mert vannak ilyen gyerekarcok is.

Mit látsz rajtuk? Mitől vesztették el emberi formájukat?
Lárvaarcokat látok, amelyekről hiányzik az együttérzés és az érzékenység, ami az emberi lét alapfeltétele. Akiben ez nincs jelen, nem nevezhető emberi lénynek. Démon. Zombi. Nem tudom.

Az írásaidra jellemző egyfajta szellemi keresés, az életünkben jelenlévő szakralitásnak a megtalálása utáni vágy.  Nem menekülés ez az „itt és most”, a cselekvés elől?
A szakralitás keresése mint menekülés a cselekvés elől? Ez olyan, mint amikor egy szerzetesre azt mondják, nem csinál semmit egész nap, csak ül és imádkozik. Nem mintha egy kontemplatív rendbe tartozó szerzetessel akarnám összehasonlítani magam, de annyi hasonlóság azért mégis van, hogy mindketten azt gondoljuk, ami fontos az életünkben, az belül van, nem kívül. A cselekvés mint olyan elég tágasan értelmezhető fogalom. Cselekvés egy tányér bácskai rizses húst adni egy hajléktalannak vacsorára, még ha nem én főztem, akkor is. És cselekvés „működtetni” valahogy egy családot. Ebben az országban ez már szinte hőstett számba megy. De persze értem a kérdést.
Az egész eddigi úgynevezett életművem kicsit olyan, mintha egy erdőben járna körbe-körbe az ember, itt egy forrás, ott egy öreg bükkfa, amott egy havasi cincér, és minden egyes megtett kör után ugyanazt konstatálná az elbeszélő, legfeljebb minimális eltérésekkel. Nem túl felemelő. Igaz, nem is az volt a célom ezekkel a leírásokkal, hogy bárkit meghassak velük. Nem állítom, hogy ez jó álláspont, hogy megoldás lehet bármire. De azért néha azt látom, hogy annak, amit az elmúlt tíz-egynéhány évben írtam, igaz, hogy egy nagyon szűk körben, de van hatása, visszhangja. Abban meg régóta nem hiszek, hogy a dolgok társadalmi szinten kívülről megváltoztathatók. Semmi olyasmit nem látok a magyar társadalomban, de egyébként a világban sem, ami reménykedésre adhat okot. Ha visszatérünk oda, ahonnan indultunk, ezek a lárvaszerű arcok a legfelsőbb szintektől a legalsókig mindenhol ott vannak már. Eljutottunk valaminek a végére, innen az összeomlás jön.  Boldogságig lelassult pusztulás, ahogy Pilinszky írja.

A hajléktalanszállón való munkával kapcsolatban is felmerült bennem, hogy ez mennyire volt tudatos választás, mintegy a kivonulás ellensúlyozására.
A szállón már csak félállásban dolgozom. Hat év után úgy éreztem, muszáj változtatnom, ha nem akarom, hogy rámenjen az életem, a családom. És egyelőre nem tudom megtenni, szigorúan anyagi okokból, hogy befejezzem. Láttam példákat arra, hogyan mentek tönkre emberek, akik nagy ambíciókkal mentek oda dolgozni. Egy ilyen helyen a reménytelenségnek, az apátiának egy olyan centrumába kerülsz, amit nem lehet sokáig elviselni. Az üresség elszívja az utolsó csepp erődet is.

Te is ilyen nagy, világmegváltó tervekkel érkeztél a hajléktalanszállóra?
Dehogy. Nekem illúzióim soha nem voltak, semmivel kapcsolatban.

Biztos nem? Tizennyolc évesen se?
Soha. Ezelőtt 20 évvel se gondoltam, hogy majd alapjaiban változtatom meg a világot. És ha lettek volna is illúziófoszlányok, hamar eltűntek volna a hajléktalanszállón eltöltött első néhány hónap után. Ennek az ottani reménytelenségnek a gyökerét metafizikai reménytelenségnek tartom: nem a nincstelenség a fő probléma, hanem az, hogy az emberekben van egy nagy, mélységes űr, egy hatalmas, élettelen tér, amin nem hatol át semmi. És persze az elmúlt 20-25 év sem tett jót ennek az űrnek. Illetve az elmúlt 60 év. Vagy ki tudja, mennyi. Ha léteztek is illúziók ebben a társadalomban 25 évvel ezelőtt arra nézvést, hogy itt most elkezdhet helyrerázódni a világ, hogy ez az ország olyan lesz egyszer, mint például Ausztria, mára mindez eltűnt.  Tizennégy éves voltam az úgynevezett rendszerváltás idején, és az én máskülönben rendkívül racionális, higgadt édesapám is szinte euforikus állapotban volt (igaz, nem sokáig), mert azt gondolta, hogy most tényleg esély nyílt valamire.

Mi hiányzik leginkább? Mitől romlik el minden?
Talán a hazugság a kulcsszó. A magyarországi társadalmi elit – ezt, hogy magyarországi társadalmi elit, kimondani is undorító – a nap 24 órájában folyamatosan hazudott a társadalomnak, függetlenül attól, hogy baloldali vagy jobboldali elitről volt vagy van szó. Ez az önámítás, ami együtt jár a  másik ámításával is, átjárja az egész társadalmat. Úgy látom, az emberek nagy része még mindig azt gondolja, hogy majd valaki vagy valakik megoldanak helyette minden lényeges problémát. Hamvas Béla írja, hogy politikának azt nevezik, amikor az ember mástól várja el azt, amit neki magának kellene elvégeznie. Egzakt megfogalmazás. Ebben az értelemben a magyar vérbeli politikus nemzet. Az öngondoskodást és  az autonóm, gondolkodó  lényként való létezést mintha nem tudná vagy nem  akarná elsajátítani ez a társadalom.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Gócza Anita, Vs.hu, 2014. július 13.