Závada Pál hat év után új regénnyel jelentkezett. A Természetes fényről, fotókról, múltról, jelenről és egy normális világról is beszélgettünk vele.

Mi volt előbb: a fotók vagy a történet?

Engem mindig nagyon érdekeltek a fotók, gyűjtöttem is őket, aztán a nyolcvanas évek elejétől elkezdtem interjúzni a Kulákprés című könyvemhez. A családomnak volt egy levelezése az ötvenes évekből, azt dolgoztam fel. Apám katona volt, a szüleit meg internálták beszolgáltatási mulasztásokért. Ez a levelezés képezte a könyv magját, aminek a második és harmadik kiadásában már szerepeltek a fotók is. A Természetes fényben viszont ezek a képek fiktív helyzetbe kerültek.

Viszont olyan, mintha a szereplőik megegyeznének a regény szereplőivel.

Egy tényregény formáját veszi magára, miközben csak helyenként az.

Miért ment bele ennyire mélyen a szociográfiai kutatásba?

Mert valóságon alapuló történetek bányája. Pesze, hogy az ember szereti a saját szülőfaluját, de én ki is használtam azt a helyzetet, hogy ott jobban el tudok igazodni. Amerre a hőseim megfordulnak, az ott fellelhető forrásokból - sajtóból, levelezésekből, naplókból - gyűjtök, és kiválasztom azokat a történetmotívumokat, amik hihetőnek tűnnek. Szociológiailag valószínűsíthető választásokat szoktam tenni. Aztán van, hogy szerzői önkény szerint fiktív kanyarokat vesz a történet, a lélektani ügyek például fiktívek. A fotók pedig aláhúzzák, hogy ezek tényszerű elbeszélések. Van egy tudatos törekvés (és egyben látszat), hogy a könyv valóságos történetek által hitelesíthető dokumentumregényként is olvasható, miközben a szöveg folyton kétségbevonja és relativizálja a valósághűséget.

Korábbi műveiben és itt is többször utal a nemzetiségi konfliktusokra. Ezt miért tartja fontosnak?

Ezek a problémák mindig előjönnek. Nem aszerint szőttem a történetet, hogy mi mennyire aktuális. Ezzel az engem érdeklő évtizeddel, ami durván 1937-től 1947-ig tart, egyszerűen nem tudok megbirkózni. A szülőfalumról megmintázott faluból elindítva a szereplőket, akik a háborút túlélték, kíváncsi voltam, mit csinálnak, vagy milyen konfliktusokba kerülnek. Ez a magyar történelem legszörnyűbb fejezete, dolgunk van ezzel az időszakkal. Nemcsak arról van szó, hogy újabb és újabb források kerülnek elő, így mindig átíródik egy korábbi jelentéstartalom, hanem hogy ez egy olyan időszak, ami soha nem látott mértékben forgatott ki a sarkaiból mindent. Egy európai probléma. Azt mondják, a németeknek sikerült feldolgozni - mint sokmindenben, ebben is élenjárnak. Azt nem lehet ép ésszel felfogni, hogy évezredek alatt felépített kultúrák egyszerűen ki lettek irtva. Bár Magyarországra azt mondták, hogy a béke szigete, mert '44-ig itt nem volt hadszíntér, és még a zsidóság is békén volt hagyva, lehetett tudni, hogy nem kerülhetik el a sorsukat. Hiszen a zsidótörvények addig is egyre fojtogatóbbak voltak, a „rendezetlen állampolgárságú” zsidók kitoloncolása pedig a halálos ítéletüket jelentette, amely Kamenyec Podolszkijban teljesedett be. ’44-ben pedig deportálták is a teljes vidéki zsidóságot. Megpróbáltam végigkísérni a hőseimet, ki hova került a deportálás után, ami persze az egymás iránti viszonyukat is nagyban befolyásolta.

Ahogy a történetben haladunk előre, úgy kerülnek elő egyre durvább képek. Célja volt a múlttal való szembesítés is?

Írás közben nem azon spekuláltam, hogy milyen hatással leszek másokra. Ha valami olyat találok, ami felháborít, akkor megpróbálom az olvasót annyira közel hozni a hőseimhez, hogy szembesülniük kelljen bizonyos problémákkal. A megfogalmazás legjobb formáját keresem ilyenkor. Egy-egy történetet időnként többféleképpen is megírok. Amikor például találtam arra forrásokat, hogy a gettósítás Nagybányán kezdődött, gondolkodtam, hogyan meséljem el. Egy tótkomlósi levelezésben megtaláltam egy katonatiszt udvarlóleveleit, aki mellesleg megjegyzi, hogy '44 áprilisában Nagybányán szolgál. Persze egy udvarlólevélben az ember tartózkodik mindenféle csúnyaság megírásától, de azért megemlíti, hogy megünnepelték Hitler születésnapját. Gondoltam, hogy ezt a kedélyes hangot kicsit fölerősítem, és írok ennek a pasinak a nevében egy levélsorozatot, amiben elmeséltetek vele olyat is, amit egyéb forrásokból tudtam meg. Aminek ő ott Nagybányán részese, tanúja volt, vagy lehetett. Van egy figurám, aki megsúgott nekem egy elbeszélői módot, más forrásokból pedig mindezt kiegészítettem. Persze ezt mind megírni abszurd lett volna, viszont eszembe jutott, hogy ugyanezt elmesélheti, mint rémálmot: „azt álmodtam, hogy a Mariskának mindezt én leírtam...” Mintegy öntudatlanul tálalja az egész problémát: nem egyszerű olyan sok embert összegyűjteni, az elszállításukról gondoskodni, és arra vigyázni, hogy szét ne szaladjanak. És amíg nem történik valamilyen intézkedés a sorsukat illetően, addig el kell látni őket. Ja, és közben kikutatni az értékeiket. Erről vannak beszámolók, de azokat csak forrásnak tekintettem, s adtam hozzájuk egy elbeszélői módot, amelyik adott esetben lehetett egy másik dokumentumgyűjtemény műfaja, a fikcióleírás céljából.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Marosi Viktor, Kultúrpart.hu , 2014. augusztus 5.