A keménységet, amit a balettórán tanult, alkalmazta az életben, a konok kitartást, amire az életben kényszerült, kamatoztatta a táncban. Mindeközben milyen unalmas lehetett Svájcban élni...

Bodor Johanna könyve utószavában azt írja magáról: „nem író vagyok..." És ez igaz, ám nem baj. Ha meg kellene határoznom, hogy amellett, hogy táncművész-koreográfus, Bodor mi minden még, aktuálisan azt mondanám: igaztörténet-mesélő.
Igaz történeteket mesélőkre minden korban volt igény. Ma meg különösen, amikor amúgy is a mindent átható artisztikus kézművesség nagy korszakát éljük, amelyben a művészet létrehozói és fogyasztói között a különbség oly módon kezd eltűnni, hogy utóbbiak maguk veszik kézbe az előbbiek dolgát, vagyis nem-írók írnak írók helyett, nem-színészek játszanak a tévében színészek helyett, és nem-koreográfusok koreografálnak nem-táncosoknak nem-koreográfiát... És a felsorolás még hosszasan folytatható volna.
Ha bárki azt gondolja, hogy most dohogok, téved. Bár kétségtelen, hogy fenti, világszerte burjánzó folyamat miatt még az is benne van a pakliban, hogy hamarosan nem lesz szükség művészetkritikára (ergo kritikusra sem), mégis azt mondom: ha feltartóztathatatlan a trend, nincs mit tenni, el kell fogadni a következményeit. De van, ami még ennél is nehezebb: ki kell találni, hogyan kell (lehet, vagy illik) reagálni a jelenségre. Ugyanis beszélni róla muszáj (erre is mutatkozik igény), ne adj isten, valamilyen recenziós műfajban valahogy artikulálni sem ártana a dolgot.

bodor-boritoDe hogyan ítéljem meg Bodor Johanna sorsfordító, kb. két éves életszakaszának leírását, annak milyenségét és minőségét, ha fogalmam sincs róla, milyen is volt valójában az ihlető forrás? Persze az igazmondó-szöveg egyik fontos kritériumát elintézhetem annyival, hogy a benne megírt történet – aprócska részleteivel együtt – igencsak hitelesnek tetszik. Hiszen ha nem is éltem ott, sokat hallhattam, olvashattam a múlt század nyolcvanas éveinek Romániájáról, jelesül a tébolyult diktatúrában megélhető kisebbségi létről. De attól, hogy hiteles, még nem tudom, hogy igaz-e. Persze ha regény volna a Nem baj, majd megértem című könyv, kicsit sem érdekelne, hogy minden ugyanúgy megtörtént-e vajh, ahogyan írva vagyon benne, vagy sem. Sőt! Ha regény volna, nem átallanám közzé tenni, hogy részemről például Virgilt sokkal többször szerepeltettem volna, hiányolnám, hogy a diktatúra kémszervezetében szolgáló nagymenő képzőművész démonikus alakja nincs eléggé markánsan és szerteágazóan megrajzolva, frappánsabban pulzálnának ugyanis a sötét világ ördögi körei, ha kiderülne: Virgilnek korábban az elbeszélő barátnője, a kémszervezetet szintén megjárt Letitia is szeretője volt, valamint hogy ő (mármint Virgil) intézte titokban a Bodor szülők viszonylag könnyű Magyarországra jutását, persze csakis azért, hogy a Bukarestben egyedül maradt, épphogy felnőtt Johannára mielőbb rátehesse kéjvágyó mocskos mancsát. De hogyan kérhetném számon eme „hiányosságokat" az „írón", ha nem fantázia, hanem megtörtént események mozgatják a szereplőket?

Egyébként ezúttal is igaznak bizonyul a közhely: az írói fantáziánál jóval abszurdabb eseményeket képes produkálni az élet – a Ceuaşescu-diktatúrában legalábbis egészen biztosan így volt.

Az igaztörténet-mesélő hitelességét a balettszakmai események leírása révén meg tudom ítélni. A balett belső világa (melyet ha nem is bukaresti, de budapesti alapokon jómagamnak is sikerült alaposan megismernem) a nagyközönség számára legalább olyan bizarr, egzotikus és tkp. felfoghatatlan, mint a demokráciából vagy a puha diktatúra vidám barakkjából szemlélt, az élet mindegyik mozzanatát átszövő veszélyes zsarnokságé. A legtöbb néző, aki esetleg fiatal korában elképzeli, milyen kitartóan és fáradhatatlanul tündökölne ő is nagy szerepben a színpad közepén, valószínűleg már az első balettóráról testben-lélekben összetörve, végleg elmenekülne. Hasonlóan, csak képzeletben bírnánk mi is, akik nem éltünk benne, a diktatúrát.
Bodor Johanna oda-vissza, az egyikkel trenírozta magát a másikra. Tizennyolc éves korától két évig egyedül kellett élnie, tanulnia és dolgoznia Bukarestben (csak barátokra számíthatott), mert szüleinek és testvérének már sikerült fél lábbal Magyarországra áttelepülniük. Ő is arra várt, és azt intézte, hogy hivatalosan utánuk mehessen. A keménységet, amit a balettórán tanult, alkalmazta az életben, a konok kitartást, amire az életben kényszerült, kamatoztatta a táncban. Mindeközben milyen unalmas lehetett Svájcban élni...

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kutszegi Csaba, Kútszélistílus.hu, 2014. július 25.