Fehér Renátó első kötetére már hosszabb ideje várt a közönség, hiszen a Garázsmenet megjelenésére csak idén került sor, benne harmincnyolc verssel. Ez a mennyiség ennyi év várakozás és felkészülés után talán szerény vállalkozásnak tűnhet, a kötet versei azonban nem csak erősek annyira, hogy az említett mennyiségben megállják a helyüket, de még ennél többet is nyújtanak.

1161402_5Fehér Renátó 1989-ben született. Ezt a tényt Mohácsi Balázs is megemlíti a Jelenkor weboldalán megjelent kritikájában (Egy generáció nevében), továbbá megjegyzi, hogy a Garázsmenet „akkor vállalja, hogy egy generáció nevében beszéljen, amikor úgy tűnik, senki nem kíváncsi ennek a nemzedéknek a véleményére”. Jómagam szerény, ’92-es születési évemmel mindehhez annyit fűznék hozzá, hogy e – Fehérénél csak kicsivel későbbi, a rendszerváltáson egyértelműen túli – generáció tagjaként a Random-ország, az Üvegfalú lift, és a Láthatatlanok című versekre már-már afféle slágerként tekintek. Ezeket jóval a kötet megjelenése előtt lehetett ismerni, kellően figyelemfelkeltőek, egyenesek, illetve bölcsen képeznek hidat magán- és közélet között. Annak az irodalmi vonulatnak egy újabb oldalága ez, amelynek hagyományait 2012-ben az Édes hazám antológia igyekezett összegyűjteni. Az említett három szöveg számomra elkerülhetetlen alapmű. Alap egyrészt Fehér verseinek – némileg talán elhamarkodott – megítélésekor, amikor is e versek alapján már most megkockáztatom, hogy Fehér Renátó generációjának egyik legfontosabb szerzője. Másrészt alap akkor is, amikor konkrétan az idei könyvhétre megjelent Garázsmenetet vizsgálom.

Az említett három vers mindegyike a kötet második felében helyezkedik el, noha az nincs egyértelműen részekre osztva. Mégis kiérezhető némi személyes, ezzel együtt kötetszerkezetileg is működőképes, építkező jellegű kronológia a versek sorrendjéből, ez alapján viszont három egységre bontanám. Jobb szó híján családversek típusának nevezhető első rész kezdése igen erős, a Határsáv egy jól megválasztott nyitóvers: “…vagyok az első, aki belekérdez a megszakíthatatlannak hitt történetekbe”, írja a költő, és valóban, kötete felépítésével is pontosan ezt érzékelteti. A Garázsmenet hömpölygése a kötet egy-egy pontján mintha jelentőségteljesen lecsitulna, hogy aztán nem tolakodóan, de témát válthasson. A családversek ilyenféle stop táblája itt a Szigorú című vers. Egyrészt erről a versről nem tud nem eszembe jutni Kemény István Kishite, némileg fiatalabb tétekkel megjátszva, másrészt innentől valamivel önreflektívebb versek következnek.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Stermeczky Zsolt Gábor, FélOnline.hu, 2014. augusztus 20.