„Játszani, s a játék titokban holt-súlyossá komolyodik”
(Szilágyi Domokos)
 

Nagy Koppány Zsolt legújabb könyve is igazolja azt a – lassan közel/mintegy/jó negyedszázados – tapasztalati tételt, hogy az igazán izgalmas művek a magyar irodalomban – prózában születnek. Az izgalmas persze nem föltétlenül jelenti azt, hogy a prózai művek megvalósult műként is föltétlenül jobbak, de azt igen, hogy errefelé látszik erősebb szellemi mozgás, formaváltási kísérlet, tétre menő keresgélés.
A Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című hármasregény ilyen értelemben szimptomatikus: izgalmas, dinamikus, erőteljes és nagy ívű formaváltó kísérlet az érvényes és sikeres megszólalásra, ugyanakkor kétségtelen erényei mellett a kiforratlanság bizonytalanságai is látszóbban megmutatkoznak benne. A borító fülszövege szerint a könyv három, látszólag önálló, valójában szorosan összetartozó munkát, az ifjú, a felnőtt és az öregkor regényét tartalmazza. Nézzük!
Az első regény a Feljegyzések a hivatalból című fergeteges, gyilkosan megsemmisítő és felszabadítóan katartikus szatíra a jelenkori állami hivatalnokságról. (Valóságtartalmára nem érdemes sem hivatkozni, sem azt vitatni, noha tudjuk, a szerző közszolgaként maga is lehúzott vagy egy évet a művelődési minisztériumban.)
A regény telitalálata az én-elbeszélői narráció: a mű végeredményben egy agglegénykedő, de fickóskodásra még ugyancsak kész fiatalember monologikus elbeszélése. Az időkeret viszonylag rövid, mindössze néhány nap, pont elég arra, hogy a „Só- és Egyéb Szóróanyagok Hivatala” mindennapjairól képet kapjunk. Természetesen, ahogy a hivatal, a hivatalnokok is alibi tevékenységet folytatnak, aktákat tologatnak ide-oda, a macsó férfiak gondolatai pedig a saját és a női testrész alsóbb fertályai körül forognak, a nem túl eszes, de roppant hiú nők egymást fúrják, mindenki egyöntetűen hízeleg az utált főnökasszonynak, és mindenki egyöntetűen puha gerincű stb. A főhős kezdetben úgy viselkedik, mint egy nagyjából normális értékrendű ember, akinek ez a személyiségét szétromboló munka jutott. Titokban rajongva szerelmes Daniellába, a főnökasszony titkárnőjébe, minden gondolata az ő meghódítására irányul, érdemi célja pedig, hogy meghunyászkodva ellébecolja a munkaidőt. De Daniella ejti, a szexéhes öregedő főnökasszony viszont expanzívan készséges – a vele való flört ugyan kelletlen, de a főhős így juthatna előbbre a ranglétrán.
A főhős habkönnyű figura, fölösleges, céltalan, alibi-életet élő macsó. Egóját állandóan tápláló önreflexiója merő pojácáskodás: „Tehát: fiatalember vagyok, de nőtlen és hivatalnok. Ez eddig egy csőd. Van viszont egy még jó állapotban lévő testem. Ez jó. Mely a romlás kezdeti jeleit mutatja. Ez rossz. Alacsonyabb vagyok az átlagnál, de ezt jól leplezem nemes vonalvezetésű arcom szépségével. Ez jó. Daniellát viszont emiatt aligha sikerül megdugni. Ez rossz. Eddig viszonylag feszes hasam az elmúlt évek henyesége miatt elkezdett megereszkedni. Ez rossz. Ha hátulról készült fényképet látnék magamról, meg kellene lepődnöm, hogy milyen úszógumim van – de szerencsére nem látok hátulról készült fényképet magamról” stb. A személyiségvesztés határán álló főhős kizárólag a szexus felől látja, értelmezi a világot, akkor is, ha villamosra száll és egy lerobbant vagy épp egy karbantartott öregasszonyt pillant meg. Ez az egypólusú világlátás képezi a regény groteszk alaptónusát, általában katartikus hatással, bár egy idő után – nekem – sok a fasz, faszverés, faszra, pinára gondolás. Nem önmagában a vulgáris kifejezések gyakorisága, mint inkább ezek indokolatlan, vagy variálatlan használata zavar. Ezek a kifejezések a mai olvasót nem pukkasztják, gyakori előfordulásuk inkább irritáló vagy unalmas.  (Bár némely olvasói rétegnek nyilván imponál. De hogy ez „a” fiatalabb erdélyi írók stílusjegye lenne? – Hm. Orbán János Dénes, Márkus András, Murányi Sándor, Muszka Sándor nyelvhasználatát említhetem ugyan, de inkább vélem, hogy múló divatról, még inkább: fatális félreértésről van szó.) Kár, mert Nagy Koppány stílusa élő, vibrálóan eleven stílus, semmi kényszeredettség, csupa könnyed elegancia – a szöveg mikroszintjén, tehát mondatról mondatra.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Pécsi Györgyi, BárkaOnline.hu, 2014. szeptember 10.

Megjelent a Bárka 2014/4-es számában.