„Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak…” Valószínű, hogy az olvasók nagy részének a kötet visszafogott és ízléses fedőlapjára pillantva eszébe jutnak az Óda jól ismert sorai. Egyértelmű allúzió a cím, a József Attila-vers keletkezésének körülményei meg is jelennek a regény lapjain, igaz, csak mellékesen, de mégis egyértelművé téve a két írás közötti összefüggést. Ugyanakkor a szöveg címe nem csak a magyar irodalom egyik legfontosabb szerelmes versével létesít kapcsolatot, hanem az ezt megelőző Grecsó-regénnyel is. A Mellettem elférsz és a Megyek utánad cím egyaránt valamiféle megszólítást, ezzel együtt pedig nagyon erős személyességet sugall. Mindkettő a közelség, a kapcsolat, az intimitás légkörét teremti meg, elférünk egymás mellett, és megyünk egymás után, összetartozunk. Ráadásul közös alapállás a két szövegben, hogy a főhős a múlt felől igyekszik megérteni önmagát. Míg az előző regényben elsősorban családjának történetére, múltjára fókuszál, addig a legújabb kötetben a családi legendárium helyét egy rövidebb „történelem” veszi át: a gyermekkortól tartó szerelmek kronológiája. Az én önmegértése a másik felől történik itt is, de ez esetben más szemszögből, azt mutatva meg, hogyan alakítják a szerelmek, a nők a férfit. Hogyan teszik azzá, aki. A regény első lapjain az apa szájából hangzik el a kiskamasz számára még titokzatos, értelmezhetetlen mondat: „A nők tesznek valamilyenné.” És végül ennek a megállapításnak a kibontása lesz a teljes regény, hogy az utolsó előtti oldalon maga a főhős mondja ki: „És végre megint szeretni foglak titeket, rátok mosolygok néha, ha előkerül egy rosszul exponált, közös fénykép, mert ez a sok egykorvolt szerelem mind az enyém. Ebből vagyok.” A főhős/elbeszélő Daru a szöveg végén, egykori általános iskolája udvarán, első szerelmével való kínos találkozása után arra a következtetésre jut, hogy el kell engedni az emlékeit, egykori szerelmeit, a veszteséget; paradox módon éppen azért, hogy megtarthassa őket úgy és abban a formában, ahogy egykor léteztek számára, hiszen teljesen egyértelművé válik, hogy minden elmúlt szerelem a része, szubjektumának építőköve.

Az egyes szám harmadik személyben megszólaló, Daruról, gondolatairól, érzéseiről mindent tudó elbeszélő sokáig úgy tesz, mintha nem ő lenne Daru. Azaz helyesebben hezitál a két álláspont között, mintha azt kérdezné, a múltbeli én azonos-e a jelenbelivel? Mikor visszaemlékezünk egy korábbi történetre, szerelemre, ott valójában mi vagyunk jelen, az az én, aki visszaemlékezik, vagy egy korábbi, attól teljesen független identitás? Van-e vajon folytonossága, időben is konstans azonossága az énnek? „Daru én vagyok. Illetve voltam, húsz évvel ezelőtt. Ma már nem vagyok az. Senki sem hív így, de nem ezen múlik, hogy már nem vagyok. Akár hívhatnának is így, attól még semmi se lenne meg bennem belőle.” A kérdés az, hogy mikor saját múltunkra visszanézünk, akkor tulajdonképpen egy idegent vizsgálunk? A felnőtt férfivé váló, saját fiatalkori énjét értelmező elbeszélő végül arra jut, hogy Daru ő maga, múltbéli önmaga is ő, legalábbis őrzi annak részeit, ugyanúgy, ahogy szerelmei lenyomatát is: „…isten veletek, régi barátok, régi gangok, szervusztok, szerelmek, szeretők, elengedlek titeket, menjetek, ti vagytok a gyönyörű, kormos, ragacsos, mézgás múlt. Ti vagytok Daru. És én. Daru én vagyok.” A szöveget valószínűleg nagyon sokan értelmezik kulcsregényként, Darut a szerzővel azonosítva. Az eddigi regényekhez hasonlóan itt is van alapja egy ilyen jellegű olvasatnak, ráadásul Grecsó viszonylag közismert, gyakran nyilatkozó szerző, sokan ismerhetik élettörténetének egyes részleteit. Egyik korábbi kötete, a Pletykaanyu kapcsán egyébként is a köztudatba került kérdés, a szépirodalom és a realitás viszonya itt is felmerül, kísértésbe ejtve még azt az olvasót is, aki tisztában van vele, hogy minden szépirodalmi szöveg fikció.

          Azon túl, hogy a regény szerelmek és szakítások története, egyben egy felnőtté válás krónikája is. A kiskamaszkor botladozó, a testiséget lassanként felfedező szerelmétől a házasságig, majd elhidegülésig kísérhetjük a főhőst, bepillantva érésének, változásának folyamatába. A regény lapjain sokféle szerelem-típus bukkan fel, többek között a viszonzatlan első szerelem, a tragédiába fulladó középiskolás, a hosszan tartó főiskolai, a szeretői státusz, a házasság, a házasság kiégése, majd a felnőttként megtalált lehetőség. A nőkhöz való viszonyban megrajzolt fejlődésregény egy lélektani utazás, sok érdekességet tartogat és egyértelmű erőssége az érzelmek bemutatása, a lelkiállapotok megjelenítése. Szerencsére nem igyekszik definiálni, mi a szerelem, inkább megmutatja, mennyire sokféle lehet. Nem választja ki a nagy szerelmet, hanem arról beszél, hogy minden szerelem nagy a maga idejében, és lehetetlen utólag kategorizálni, értelmezni. Ezt a fejlődési ívet jól követhető kronológia szerint tárja az olvasó elé, elindulva az óvodáskor első sejtéseitől a házasság felbomlásáig. A linearitás következetessége persze néhány helyen megbomlik, előre- és visszautalások törik meg a szerkezetet, idővel egyre gyakrabban, ahogyan a különféle szerelmi történetek egymásra íródnak, s kölcsönösen felidézi egyik a másikat.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Kolozsi Orsolya, Bárka Online, 2014. szeptember 15.

Megjelent a Bárka 2014/4-es számában.