A szép balfék tragikuma. Interjú Krusovszky Dénessel. (Népszabadság)
Krusovszky Dénes az utóbbi évtizedek legfiatalabb alkotója volt, akit József Attila-díjjal tüntettek ki. De számos más elismerés is jelzi: generációja talán legfontosabb alkotója. Három verseskötet után az idén első prózakötetével, A fiúk országával jelentkezett. A novellák nyelvéről, a sztárságról és zöldfülű énjéről beszélgettünk.
– Nem a kényelmes utat választja, áll a fülszövegben. És tényleg: ahelyett, hogy egy regény fejezetei felé torzítaná a novellákat, mind megmarad külön világnak. Szembemegy a trendekkel?
– Nem a trendtörés volt az elsődleges, de azért az is szerepet játszott, hogy szerettem volna elkerülni, amit ma viszonylag nehéz, hogy mindent, ami narratív, még a narratív lírát is, regényként sütnek el. Gondolom, elsősorban a jobb eladhatóság reményében. Szerencsémre a kiadóm sem erőltette. Azok a történetek pedig – és nyilván ez volt a lényeg –, amelyeket szerettem volna elmesélni, különféle karakterűek voltak, különböző hangokat hívtak elő belőlem, még ha hangulatukban olykor hasonlítanak is egymásra.
– Hangulatukban és fegyelmezettségükben is. Ritka az ennyire visszafogott és letisztult próza. Sokat kell húznia?
– Elég sokat húztam, annak ellenére is, hogy eleve szerettem volna ilyen letisztultabb, szikárabb hangot megtalálni, használni a novellákhoz. S lehetőleg úgy, hogy azért ez a nyelv időnként engedjen meg egy-egy költőibb, szürreálisabb betétet is.
– A novellák nyelve szikáran költői, a lírája nyelve viszont néha a próza felé kacsingat. Három verseskötet után így nem is lehetett nehéz belefogni a prózába.
– Belefogni azért mégsem volt könnyű. Már évekkel ezelőtt elkezdtem tárcanovellákat írni, aztán egy-egy hosszabb szöveggel is megpróbálkoztam, de valami nem indult be. A novellák nem voltak eléggé jók, én meg nem élveztem igazán az írásukat. Ezután évekig csak verseket írtam, de egyszer megkerestem félbehagyott elbeszélésem a vincseszteren, elolvastam, aztán radikálisan átírtam. Ez lett a kötet nyitónovellája. És ekkor már kifejezetten élveztem az írást, ez az élvezet és izgatottság pedig elkezdte előhívni a többi, addig valahol a fejemben rejtőző történetet. Elkezdtem lubickolni az írásban, még az elakadásokban is. De lényegében nem a versekből következnek ezek a történetek, hanem éppen abból, ami nem vers, de benne van a kezemben.
hirdetés
– A szűkszavú, néhol talányos novellák háttere egy híradóba is beleférne: szén-monoxid-mérgezés, abortusz, utcai zavargások. Ennyire a földön jár?
– Nem mindig, de talán van egy látens realista énem, mondjuk egy zsigeri realista (á la Roberto Bolano), aki arra sarkall, hogy azokkal a körülményekkel foglalkozzam intenzíven, amelyek között élnünk adatik. Ez határozott célkitűzés volt a részemről, de legalábbis belső igény, hogy ne a „csillag-világmindenséget” vizsgáljam egy elvont távcsövön keresztül, hanem arra fókuszáljak, hogy miképpen működnek azok a mikrovilágok, amelyekben mindennap ténfergünk. Mindenki ilyen kis világokban él. Mindenki ismeretlen sziget. Ugyanakkor el szerettem volna kerülni a szociografikusságot is. Szép, szomorú, valóságosan szürreális, nehéz, de lehetőleg nem arrogáns történeteket akartam írni.
[...]
A teljes interjú itt olvasható »
Forrás: Papp Sándor Zsigmond, Nol.hu, 2014. szeptember 20.
Az írás a Népszabadság 2014. 09. 20. számában jelent meg.