– Legutóbbi regénye 2005-ben jelent meg. Mi volt az oka a majdnem egy évtizedes hallgatásnak?
– Már A fehér király írása közben tudtam, hogy lesz még két olyan könyvem, amelyek gyerekhangon szólalnak meg. Eleinte a Mesék a palotából munkacímű szövegen dolgoztam, de akkor megérkezett és egyre erősebb lett egy másik elbeszélői hang, ami nem hagyott nyugodni; ebből lett a Máglya. A két könyvet párhuzamosan írtam egy darabig, nem tudtam eldönteni, melyiket fejezzem be előbb. Nem vagyok módszeres szerző, vázlatot sem nagyon készítek, ha mégis, nem tartom magam hozzá, a szövegeim organikusan épülnek fel, egy rózsa szerkezetéhez hasonlóan: egymásra borulnak a különböző részek, amíg össze nem áll az egész. Ráadásul a két regény mellett írtam két novelláskötetet is. Végül a Máglya lett kész először, ez jelenik meg most. Kilenc évig nem volt új kötetem, remélem, a következő pár évben gyakrabban jönnek majd ki a munkáim.

– Eddigi írásaihoz hasonlóan a Máglya is egy fiktív földrajzi helyszínen játszódik, amely mégis erősen emlékeztet a rendszerváltás előtti és az azt követő Romániára.
– A fehér király, a Máglya és a most készülő regényem laza trilógiát alkotnak. Tartalmilag ugyan nem kapcsolódnak, de a helyszín – a fiktív Erdély – összeköti őket. Ennek a térnek – amelybe én magam is be vagyok zárva – a történelmét akartam kibontani. A következő regényem két idősíkon játszódik, a forradalom után húsz évvel, illetve közvetlenül a rendszerváltást megelőzően. A trilógia így összesen 70 év történelmét beszéli el. Ezzel remélhetőleg kiszabadulok bezártságból, és a következő könyveimnek már egészen másként lesz közük ehhez a világhoz.

– Korábbi interjúiban többször szóba került, és egy esszében is feldolgozta, hogyan hagyta el 1988-ban családjával Romániát. Közel három éven át várták, hogy útlevelet kapjanak, és ez alatt az idő alatt megpróbálta tökéletesen az emlékezetébe vésni Marosvásárhelyet. Ez az élmény vezeti vissza minden regényében gyermekkora helyszínére?
– Erősen meghatározók a gyerek- és kamaszkori látványok. Furcsa gyakorlat volt, hogy megpróbáltam megjegyezni és pontosan leírni, amit magam körül láttam. Ez jó iskolának bizonyult, hiszen a mai napig így dolgozom. Megragadnak bennem képek, amiknek eleinte nincs is jelentőségük, de tudom, hogy egyszer majd beépülnek egy történetbe. Az írói módszerem gyökerei, hogy egy pontosan leírt képből bontom ki a szöveget, a gyerekkori megfigyelésekhez vezetnek vissza.

– A szabadság azonban már Magyarországon érte.
– A rendszerváltást Magyarországon éltem át, és akkor is lettem szerelmes, ez a kettő szorosan összekapcsolódott. Ebben az időben még közelről láthattam a hatalom működését. Szombathelyen határsávban éltünk, és romántudásom miatt gyakran tolmácsoltam a határőrök és a menekültek vagy csempészek között. Itt a hatalmi reflexek még igen intenzíven működtek. Mindezek az élmények szorosan összeforrtak a honvággyal. Amikor Romániában kitört a forradalom, nem tudtam pontosan követni az eseményeket, de végig úgy éreztem, hogy ott vagyok. Mély nyomokat hagyott bennem, és máig nem tudok napirendre térni afölött, hogy a vasfüggöny leomlása után Marosvásárhely, a szülővárosom volt az első hely, ahol emberek az utcán ölni kezdték egymást. Nem voltam ott, nem vettem részt benne, de ez az élmény meghatározó maradt, mindig tudtam, hogy valamit egyszer kezdenem kell vele.

– A regény történetét egy kamasz lány, Emma elbeszéléséből ismerhetjük meg. Miért lett lány a narrátor?
– Nem terveztem, hogy egy lány hangján szólal meg a regény. Mikor rátaláltam a főszereplőre, úgy tűnt számomra, hogy egészen másként beszél, másként veszi a levegőt, mint A fehér király narrátora, Dzsátá. Idősebb, és ennek köszönhetően reflexívebben látja a világot, többet foglalkozik magával, tudni akarja, kicsoda ő valójában. A monológja nagyon intenzív, jelen idejű elbeszélés, ami sokkal kimértebb és pontosabb, mint A fehér királyban. Amikor a reflexív fókusz társult a jelen idejű figyelemmel, rájöttem, hogy az elbeszélőm csak lány lehet. Hiszek abban, hogy nincs különbség: nők és férfiak egymás bőrébe bújva is tudnak írni. Így ez nálam nem számított, a kérdés csak az volt, meg tudom-e hitelesen csinálni.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Ficsor Benedek, Magyar Nemzet Online, 2014. október 2.

A cikk megjelent a Magyar Nemzet 2014. szeptember 30-i számában.