Új kötete címébe egy kérdés került (Ott mi van?), és számomra úgy tűnik, mintha ezúttal a korábbinál is több lenne a kétség, a bizonytalanság, amit a versalany kifejezésre juttat. Állandóan pontosítja, kiegészíti mondandóját, egyértelműen semmit nem akar, vagy nem mer kimondani, ehelyett körüljár, tapogatózik, nem állít, inkább kérdez. Jól látom ezt?

A kötet címéül néhai mesterem, Csorba Győző kilencvenedik születésnapjára írt, Mi van a halál után? című versem befejező szavait választottam. Amíg élt, különösen az utolsó éveiben, beszélgetéseink során gyakran szóba hozta, megkérdezte tőlem is, hogy vajon mi lesz az emberrel, mi lehet odaát. Eljutva abba az életkorba, amiben ő volt a vége felé, a versben rá emlékezve meditálok, monologizálok a megválaszolhatatlan kérdésről. Persze, most is csak az „ott mi van?”-ig, addig jutok el, ameddig ketten eljutottunk. Tehát nyilvánvaló, hogy a vers is, a könyv is arról szól, ami itt van. A kérdések, a kétség, a bizonytalanság, az óvatosság az élő helyzetéből fakadnak. Abból, amit a „versalany” emberként, mint az emberi nem, mint egy közösség tagja, s mint az élete végét járó egyed megél. Abból, hogy a harmadik évezred elején, a hetvenedik éve körül egyszer csak úgy érzi, hogy a szavak elvesztették az eredeti jelentésüket. S a költő, hogy pontosítson, a verseiben elkezdi felsorolni egy-egy szónak a szinonimáit is. Keresgél, tapogatózik, kérdőjelekkel próbálkozik, hogy az olvasóját is bevonja a gondjaiba, az alkotásba, a versbe, s hogy közösen eljussanak valami bizonyosságig. A felsorolások, a kérdőjelek bizonyos értelemben tehát költői eszközök, vagy szeretnének azok lenni. Tízegynéhány éve kezdtem írni ilyen verseket.

Az új versek a hármas szám sajátosságai szerint rendeződnek el a kötet három ciklusában. Mit jelent, miért fontos önnek ez a fajta szerkesztésmód?

A hármas számmal való „viszonyom” akkor kezdődött, amikor 1990-ben a Kő a tollpihén című első szonett-könyvem megjelent. A kötet ugyanis, anélkül, hogy tudtam volna, három a negyediken számú, azaz 81 sajátos szonettet tartalmazott. Amikor ez kiderült, afféle érdekes-játékos „égi jelnek” tekintettem, s ezért tettem a második szonett-könyvembe 66, a harmadikba pedig 243, azaz – ebből adódott a kötetcím – Három az ötödiken szonettet, s hagytam abba kilenc év után a szonett-írást. Később már csak két könyvem, a Dongó a szobában és a Háromkák született ugyancsak 243 „egységből”, de azóta is, egy kivételével minden verseskötetem három ciklusból áll. Számmisztika? Mágia? Boszorkányság? Egyik sem, csak a rend szeretete, vágya, jelzése – írtam erről valahol, s így gondolom ma is. Merthogy négytől kezdenek összekuszálódni, nehezebben áttekinthetővé válni a dolgok. A népmesei három királyfitól és a három szegénylegénytől a három a magyar igazságig, a Szentháromságig és tovább feszül a szám íve… Játék is, persze, hiszen anélkül nem sokat érne az egész, ami élet, vers, akármi.

A Menekül, magyarázkodik ciklus azokat a „hosszúkákat” sorakoztatja fel, melyekhez hasonlókat korábbi könyveiben is olvashattunk. Hogyan talált rá erre a szabadabb formára a kötöttséget előtérbe helyező szonett-korszak lezárását követően?

A már említett formájú és témájú, 30-40 soros szabadverseket, a hosszúkákat 2000 körül kezdtem írni. Akkor, amikor még a háromkáimat, a „magyarított haikuimat” is írtam.  A szonett-könyveim után megjelent már két, jobbára szabadversekből álló kötetem, s miközben három évig a háromkáimat írtam, megszületett egy-egy hosszúka is. Öregség-versek, mert végső soron a hatvan fölötti élet, a meglepetések, az ijedtség, a tiltakozás, a visszaút szövegei. S persze, még mindig a védekezésé és a kísérletezésé is. Ezért bennük a beszélt nyelvhez közelítés, a körbejárás, a kanyarok, az ellentétek, a felsorolások, a sok zárójel, kérdőjel. Ahogy a többi sajátos formára, erre sem úgy „jöttem rá”, hogy törtem rajta a fejemet, hanem egyszer csak benne voltam és csináltam. A Hangyák vonulnak című, 2007-ben megjelent kötetem egésze ilyen versekből áll.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Ménesi Gábor, BárkaOnline.hu, 2014. szeptember 3.