„A kezdő sort soha nem én/írom, aztán a többire/ is csak engedélyt adok” – írta Alkonyodik című versében Krusovszky Dénes. Bárki írta is első prózakötetének, A fiúk országának kezdősorát - legyen ez a bárki a lírai én, a novellistává lényegült költő, vagy egyszerűen csak K.D., a harmincas férfi - , pontosan tudta, hogy mivel keltheti fel leginkább a nevével csak most ismerkedő olvasó figyelmét. „Mielőtt apámat kettéfűrészelték, úgy emlékszem, egészen boldog volt.” – hangzik az első mondat. Mielőtt, egészen – már ez a két baljós határozószó előrevetíti, hogy A fiúk országa nem túl vidám hely.

Bár a kötetben felvonultatott kilenc novella nem alkot egybefüggő szövegfolyamot, de kronológiájuk, és hőseik hasonló problémái miatt nem nehéz folytatásos történetként olvasni őket, sőt néhány kivételtől (A harmadik ember, Az éjszaka vége) eltekintve ugyanazt a kallódó, szeretethiányos, vagy épp kiégett fiút, legényt, férfit képzelni a középpontjukba. A kilenc írást a csend kapcsolja egymáshoz – az idő múlásával nem csak a férfiévgyűrűk száma gyarapszik, hanem a ki nem mondott érzéseké, vágyaké, sérelmeké is. Pedig tapasztalat akad bőven. A kötet címadó novellájában például egy nősülés előtt álló férfi változtat zsupszkulccsá egy kinőtt bársonynadrágot, és repül vissza vele kamaszkorába, egy kisvárosi kórház szülészet-nőgyógyászati osztályának várótermébe. Egy ilyen alapszituáció könnyen válhatna melodramatikussá, ám Krusovszky távol marad a könnyektől, prózájában nyoma sincs kíméletlen szentimentalizmusnak. Nem próbál meg felnőtt fejjel gondolkodni kiskorú hőse helyett, a 17 évesek zavart sutaságával kezeli a problémát.

„Nézem a kifejezéstelen arcú figurákat, a napszítta tankokat és repülőgépeket, a miniatűr embereket, némelyik 1:35-ös, némelyik 1:72-es kicsinyítésű, és arra gondolok, hogy mekkora lehet egy tízhetes embrió, kisebb vagy nagyobb, mint ez a Wehrmacht-katona, aki épp kézigránátot dob egy ruszki tankra.” (87.o.)

A többi írástól sem állnak távol az ilyen észak-amerikai novellistákat megidéző, meghökkentő közbetoldások, melyeknek elsődleges célja nem a sokkolás ugyan, mégis kizökkentenek a történetből. Épp csak annyi időre, hogy eszünkbe jusson, hogy amit olvasunk, nem fikció, hanem maga a kurvaélet. Az éjszaka végén teljes íve a sokkolásra, az egyre nyomasztóbb titokra van felfűzve, az Ismeretlen égbolt utcai telefonjelenete pedig abszurdságával, és oda nem illőségével szakítja meg az utcai drámát.

Krusovszky férfihősei a problémák elől a hallgatásba menekülnek, ami nincs kimondva, az talán meg sem történt, ha pedig mégis, akkor rácsukják privát kis világuk hét lakattal lezárt ajtaját. Magányukat sem képesek szavakkal kifejezni, nem kérdeznek, nem állítanak, nincsenek jelen. Ehelyett csak szép csendben elvegetálgatnak, pótcselekvésekbe menekülnek, terelnek, hárítanak, elfordítják a fejüket, és ha középiskolai olvasmányaikból emlékeznek is rá, hogy senki sem különálló sziget, akkor sem tudnak beleilleszkedni a nagy egészbe. Sok mindenre mondhatnák, hogy az övék, de még többre, hogy az övék volt.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: KönyvesBlog.hu, 2014. október 6.