A nemrég megjelent Pillanatragasztó című kötet huszonöt novellája a huszonöt évvel ezelőtti pályakezdésnek állít emléket. Tóth Krisztina a negyedszázad alatt tizenöt könyvet írt: verseket és gyerekverseket, novellákat és regényt is. A pályaívről, a váltásokról és arról beszélgettünk, hogy nem tesz jót az írónak, ha zenebohócként viselkedik.

Huszonöt éve jelent meg az első könyve, s ezalatt a negyedszázad alatt tizenöt kötete látott napvilágot. Mindegyikkel ugyanolyan jó viszonyt ápol?

- Az biztos, hogy egyiket sem bántam meg, hiszen mindegyikre szükségem volt. Mindegyik elvezetett a következőhöz, ilyen értelemben mindegyik segített valamit megtanulnom. És ha utólag kerülőútnak bizonyult is valami, tudom, hogy a kerülőutakat is meg kell tenni. Leginkább talán az első kötetemmel vagyok elégedetlen, de az meg ahhoz kellett, hogy lendületet vegyek, és folytassam az utam. Érzékeny időszak volt az, nagyon sokat jelentett a biztatás. Pályakezdőnek lenni, jól emlékszem, irdatlan nehéz volt, gondolom, most is az.

Az életmű első felét a vers, a másik felét viszont már a próza dominálja. Nehéz volt a váltás?

- A próza talán az életkorral is összefügg. A legnagyobb küzdelmet az első novelláskötetemmel, a Vonalkóddal vívtam. Mivel a vers felől jöttem, folyton tömörítettem, és ennek kvázi olvashatatlan próza lett az eredménye. Vörös Istvánnal beszélgettem erről, aki akkoriban már elég sok prózát írt, és ő mondta: nem kell félnem attól, hogy ha lazább szerkezetű egy-egy szöveg, a próza az más, ne aggódjak emiatt. Igazából a megfelelő nyelv, a hang megtalálása jelentette a legnagyobb kihívást.

Volt olyan pillanat, hogy kész, most feladom?

- Nem, ez fel sem merült, mert nagyon erősen éltek már bennem azok a történetek, amelyeket meg akartam írni, és éreztem, hogy van egy másik írói énem is, amelyik valahogy prózában beszél a fejemben, mondja a mondatokat. És ezek másmilyen mondatok, mint a verssorok. Engem mindig is az a készülő, még nem létező szöveg izgatott, amelyről úgy éreztem, hogy még nem tudom megcsinálni, de erős sejtésem van róla. Vagyis mindig valami másba szerettem volna belevágni, mint amit addig csináltam, és így haladni szépen – nem is tudom, mi felé. Minden egyes befejezett könyv után azt éreztem, hogy na, ez most mintha meglenne, aztán röviddel utána meg azt, hogy mégse, ez még nem az volt. És persze nagyobb szünetek mindig voltak, amikor erőt kellett gyűjtenem, vagy kísérleteztem, hogy na, most merre tovább.

A versekkel is hasonló történt?

- A verseskötettel könnyebb a helyzet. Ha összegyűlnek használható, jó versek, akkor már érdemes elgondolkodni rajta, hogy milyen könyvet lehet kihozni belőlük, hogy mire fűzöm fel őket. Ilyenkor szoktam címet adni, mert egy jó cím nálam rendezőelvként is működik. A lámpa, amely bevilágítja az egész kötetet.

És most? Úgy tudom, fordulóponthoz érkezett az élete.

- Mind a magánéletemben, mind íróilag nagy váltásokat éltem meg az utóbbi években. Újra kicsi gyerekünk van. Egészen másképp gazdálkodom az energiáimmal, megtanultam csak az igazán lényegesre figyelni. Ez már azért is fontos, mert ahogy múlnak az évek, egyre csökken az írásra fordítható energia, és ezt már nagyon be kell tudni osztani. Ahogy az időt is, hiszen az írásra jutó szűk idő néha szinte luxusidőnek számít. Koncentráltan kell dolgoznom.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Papp Sándor Zsigmond, Nol.hu, 2014. október 30.

Az írás a Népszabadság 2014. 10. 30. számában jelent meg.