Az Elhagy című versesköteted óta nem készítettünk interjút a Bárkára. Legújabb könyved, a Kerített tér, az idei Könyvhéten látott napvilágot, azóta tervezem a találkozót. Mozgalmas időszakod volt és van, hogy az Elhagy-ra visszatérjek, a nyáron például arról adtál hírt facebook-oldaladon, hogy: „Elhagy című versem pár sora éppen egy máltai sikátorban lebeg”. Mi volt Máltán?

Köszönöm, hogy kérdezed, életem legmozgalmasabb éve volt ez, főleg, ha múlt ősztől számítjuk a tizenkét hónapot. A belföldi utakon kívül különféle külföldi szakmai meghívások alkalmából voltam Finnországban, Amerikában, Spanyolországban (Galíciában), Jeruzsálemben, Kairóban (ez magyar meghívás volt) és Angliában, ezen kívül Gyuri hasonló meghívásai jóvoltából ismét csak Finnországban és Dél-Tirolban is – vagy dolgozni mentem, vagy vittem munkát mindenhova. A máltai út egy fordítás-szemináriumnak köszönhető, ez már a sokadik ilyen esemény, amin részt veszek, angol közvetítő nyelv segítségével fordítják a résztvevők egymás verseit a saját nyelvükre. Nagyszerű embereket és költőket ismertem meg így. Málta különleges hely, szinte semmit sem tudtam róla korábban. Megrendítő volt látni az ősi templomromokat és az új menekülttáborokat, hallani az állandó tűzijátékozást (Kínában hallottam ilyent utoljára hétköznap és nappal), fülelni a nyelvüket, amelybe a legnagyobb természetességgel kevernek bele angol félmondatokat, és a hetvenes évek magyar költőinek magánéletéről beszélni egy idősebb francia költővel, aki akkoriban itt élt egy évig, és Pilinszkytől Latorig mindenkit ismert. Meg akarom egyszer írni, hogy jön utánunk és húz le a víz alá a múlt: ragyogó naplementében hajóztunk át például a főváros modern részébe, de én közben nem tudtam gyönyörködni, mert a francia éppen arról beszélt, hogyan próbálta meg Aczél lebeszélni arról, hogy szóba álljon a titkos ellenzékkel. Persze nemcsak a múlt húz le: hogyan is élvezhettem volna önfeledten a szigetet, amikor az egyik résztvevő, egy anarchista énekes, éppen lampedusai volt és a menekültekkel foglalkozott, a másik a csónakon érkező afrikaiak nehéz sorsáról írt gyerekkönyvet, a harmadik jordániai palesztinként lett máltai szerző, a negyedik algériai, de sokáig élt a mára lerombolt Aleppóban, az ötödik pedig, civilben angoltanár, elmesélte, mennyire börtönnek érzi az ember a hazáját, ha egy pici szigetre van bezárva – az ő szemükkel nézve már nem volt annyira kék az ég. Málta számomra nem nyaralóhely: a munka és a történelem helye. A szemináriumok a hadtörténeti múzeumban zajlottak, véres ostromokról és várépítésről szóló pannók között, a felolvasások pedig egy tizenkilencedik századi angol temetőben. A sírkövek közt ültünk éjfélig, verseket meg dalokat hallgattunk, és a ravatalozóba jártunk be pisilni, ahol közben bolhapiac volt. Az egyetlen szabad estén pedig egy holland rendező Izraelről szóló, vicces, kritikus és tragikus filmjét néztük meg a szabadtéri színházban, Valetta főterén. Még most sem tértem egészen magamhoz, olyan sok emléket és útravalót kaptam. 

A költészeted mellett prózát, színdarabokat is írsz, és aktív műfordító vagy. Egyik legutóbbi munkád Bertold Brecht–Kurt Weil Der Jasager című operája, ez volt a Fesztiválzenekar őszi évadjának nyitó előadása…

Mindig örülök a librettó-felkéréseknek, de ez eléggé megizzasztott eleinte, mert nagyon egyszerű a szöveg, a dallam viszont trükkös, rengetegszer meghallgattam és végigénekeltem minden kis részt, a családom legnagyobb derültségére. Másodszorra nyilván gyorsabban menne. Zseniális zene, és a téma is aktuális – igent vagy nemet mondunk-e a hatalom és a hagyomány abszurd követeléseinek –, iskolákban fogják játszani, nagyon kíváncsi leszek a gyerekek véleményére, és persze a saját gyerekeimére is, akik még nem hallották, csak az én fülhallgatós dünnyögéseimből következtettek a cselekmény részleteire. Az volt még szép ebben az egészben, hogy megint Novák Eszterrel dolgozhattam, aki pár éve megrendezte egy fordításomat a rádióban (Middleton–Rowley: A kor törvénye), és ráadásul pont az Ódry Színpadon nézhettem a próbát, ahol annyi régi librettó- és dalfordításom került színre Harangi Mária tanulmányai és vizsgaelőadása idején. (Ő azóta remek rendező lett, már három saját zenés darabomat rendezte meg Budapesten, Szombathelyen és Veszprémben).

A Textúra 2014 keretében irodalmi szöveget írtál a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításából, egy inspiráló kép alapján. A választott mű: Giuseppe Cesari: Diana szarvassá változtatja Actaeont. A darabot elő is adták. Milyen élmény volt?

Még nem láttam az előadást, mert ritkán játsszák, és én nem voltam itthon a bemutatón. A legközelebbit megnézem, várom már, mondták, hogy nagyon jó. A képet én választottam, mégpedig azért, mert a legutóbbi darabomnak éppen Szarvasok szövetsége volt a címe, a szarvassá változásról szól, elég sokat foglalkoztam benne Actaeon brutális történetével. Ezen a képben nem is Diána ragadott meg, hanem az egyik kísérője, aki kacéran szemez Actaeonnal, miközben a kutyák már izgatottan figyelik az átváltozást. Azért versben szól, mert áriának képzelem, igazi szenvedélyes barokk visongásnak. Amikor írtam, végig Purcellt hallgattam, de amúgy sem áll tőlem távol ez a teátrális harag: második kötetemben, a Nehézkedésben Don Juan női ugyanúgy haragszanak, mint itt Diana, és a prózakötetem, ami csak azért nincs teljesen készen, mert folyton újraszerkesztem, tele van ilyen vad emberekkel és asszonyokkal. Persze, ami belülről tragikus, az kívülről sokszor már komikusnak látszik. Még a vér is. (Asszociációs ugrás, fejtse meg, aki tudja: Kosztolányi bírta volna Tarantinót.)

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Szepesi Dóra, Bárkaonline.hu, 2014. november 6.