„…szükség van a vesztesekre. A magunkfajtákra. Hogy üljünk itt ezeken a hideg téglakorongokon, és az emberek lássanak bennünket, ahogyan sietnek a vélt dolguk után. És féljenek. Féljenek tőlünk, meg attól, hogy ha engedetlenek, ők is ilyenekké válnak. Ezért nem tüntetik el a magunk fajtát. Kellünk nekik. Kellünk a rendszerhez.” (87.) Szilasi László regénye tabukat döntöget: irodalmi tekintetben a magyar társadalom rendkívül alulreprezentált rétegének, a lecsúszottság, kisemmizettség, vagy valamilyen egyéb okból kifolyólag hajléktalanná vált figuráknak szcénája köré szervezi a szöveget. Valami olyasmi köré, ami körülvesz bennünket, de inkább megpróbálunk tudomást sem venni róla. Számtalan kérdés merül fel: tartozni, vagy épp nem tartozni valahová, például egy nemzethez, egy rasszhoz, egy nemhez vagy épp valakihez, de legalább ennyire problematikus, ha a hovatartozásunkat a közvetlen környezetünktől tesszük függővé. A harmadik híd című regény erőssége, hogy mindegyik problémával eljátszik úgy, hogy a legfőbb hangsúly az utóbbi tényezőre kerül, ami javarészt a valósággal szembehelyezett fikcióval, az idő, de legfőképpen a tér narratív megoldásaival jön létre.

A történetnek egy osztálytalálkozó ad keretet, ahol Nosztávszky Feri megosztja rég nem látott barátjával, Sugár Dénessel az egykori, valóságos legendák övezte osztálytárs, Foghorn Péter történetét. Foghorn, azaz későbbi, igencsak beszédes nevén Robot kiállásának, erényeinek és tetteinek köszönhetően a szegedi hajléktalanok egyik legismertebb és bizonyos körökben legrettegettebb egyéniségévé válik. Noszta kudarcai után Kanadából hazatérve Szegeden ragad, lassan beépül az utca világába, ahol nem soká a túlélés lesz az elsődleges szempont: itt veszi szárnyai alá Robot más utcára keveredett személyek mellett, akiknek egyenként bepillantást nyerünk az életbe. Hangsúlyos azonban, hogy a fedél nélkül élők sorsán kívül megismerjük a napjait kifogástalan életkörülmények között tengető, jellemét tekintve a végletekig visszataszító Barták Gábort, azaz Sertést, aki egy szerelmi szál útján kerül a képbe, majd a később egy gyilkosság kapcsán válik izgalmassá a jelenléte a már-már krimi hangulatát idéző történetben.

A narráció feszültségét az események ritmusa adja, például a kevéssé várt fordulatok elhelyezése egy egyébként olyan szövegvilágban, ahol a monoton, lassú ritmus uralkodik, és általa egy merev belassított világot ismerhetünk meg: „Hatot harangoztak. A hőmérők éppolyan hideget jeleztek, mint az Árpád téren reggel. Mínusz tizenhét. Még egy óra vacsoráig. Otthagytuk a mozdonyt. Vonultunk tovább.” (210.) A szereplők lelassult életvitele, összhangba kerül a környezetükkel, a térrel, az abban való haladással – ami tulajdonképpen tényleges és állandó cél hiányában még inkább bolyongásként, és különös módon egyúttal statikus vegetálásként is értelmezhető. Roboték mindig mozgásban vannak, pontról-pontra haladnak a városban, ám nem ritkán csak utólag leleplezve és bemutatva az aktuális végállomást. Ez a technika eléri, hogy az olvasóra is rátelepedjen az a teljes bizonytalanság, ami a hajléktalan élet egyik – külső szemlélők szemszögéből legalábbis mindenképpen – legrémisztőbb velejárója. A térrel történő hatáskeltés, illetve annak beágyazása a szövegbe a regény kiemelkedő pontossággal megkomponált, bravúros és minden bizonnyal legsokrétűbb eleme. A legszembetűnőbb talán az eleven, vérkeringésben kavargó sejtekhez hasonlítható ember-város kép, amely az átlagember nézőpontja és az otthon nélkül élőkével is összeegyeztethető. A reggelente munkába igyekvő emberek tökéletesen beleillenek a nyüzsgő város arculatába, oda ami Robotéknak viszonylagos otthont ad, mégis egyet jelent azzal, ami könnyedén a vesztüket okozhatja. Másfelől viszont a magukat többször „arisztokratákként” emlegető főszereplők a lehető legnagyobb mértékben alkalmazkodnak az utcai körülményekhez, és amint azt a kezdésként idézett részlet is megmutatja, állandó a tér állandó elemeivé válnak.

[...]

A teljes cikk itt olvasható »

Forrás: Vidosa Eszter, ÚjNautilus.hu, 2014. november 7.