A világ fölmérése emelte ki a nagy reménységek, a fiatal kortárs német írók sűrű mezőnyéből. Azóta is ő számít korosztálya leghíresebb, külföldön is jól ismert képviselőjének. F című regénye nemrég jelent meg magyarul – ez alkalomból hívtuk fel Berlinben telefonon.

Magyar Narancs: „Évek múltán, amikor már rég felnőttek, és mindegyikük a saját boldogtalanságában vergődött, Arthur Friedland egyik fia sem emlékezett, tulajdonképpen melyikük ötlete volt, hogy azon a délutánon megnézzék a hipnotizőrt.” Az F kezdő mondata egy másik kezdő mondatra, a boldogtalan családokról szóló, híres tolsztoji sorra emlékeztet…

Daniel Kehlmann: Ha az ember családregényt ír, és épp az első mondatnál tart, nehéz nem erre gondolnia. Szerencse, hogy Tolsztoj nem védette le a „boldogtalanságot”. Ha megtette volna, az egyetlen védekezésem az lenne, hogy bíró úr, nem direkt volt! És tényleg nem. A tudatalattim az oka. Az persze már nagyon is tudatos volt, hogy egy olyan kezdő mondattal indítsak, amibe sok mindent bele lehet olvasni.

MN: Kezdő mondatban ki a legerősebb?

DK: „Szólítsatok Ishmaelnek!” Herman Melville nagyon tudott kezdő mondatot írni. De azért a Moby Dick összes többi mondata se kutya. Nem árt, ha a jól eltalált kezdő mondatot egy jól eltalált regény követi. Van ebben a regény eleji ishmaelezésben valami furcsa. Miért nem mondja egyszerűen azt, hogy „Ishmael vagyok”? Itt van ez a végtelenül egyszerű mondat, és szinte mindent elmond az irodalom művi voltáról, a fikció csodás természetéről.

MN: Ha egy német író arra vetemedik, hogy hipnotizőrt alkalmazzon a regényében, rögtön szembetalálja magát Thomas Mann-nal és a Mario és a varázslóval.

DK: Rajta tartom a szemem Thomas Mannon, ez a hipnotizőrdolog valóban az ő területe. Engem azonban nem annyira Thomas Mann érdekelt, noha nagy rajongója vagyok minden betűjének, hanem a hipnotizőrök valódi világa. Az elmúlt 20-30 év fejleményei. Amikor Thomas Mann a Mariót írta, a hipnotizőrök mind sarlatánok voltak, tisztelet a kivételnek. Milton Erickson volt az a hetvenes években, aki kifejlesztette azt a technikát, ami lehetővé tette a szinte azonnali hipnózist. Ő ezt pszichoterápiás célból alkalmazta, de hamarosan elszaporodtak a showmanek is. Fura, de manapság több hipnotizőr rohangál a világban, mint Thomas Mann fénykorában. Ő persze a fasizmus metaforájaként használta a hipnózist. Nálam nincsenek ilyen politikai rétegek, de ettől azért még elég ördögi az én hipnotizőröm is.

MN: Hipnotizálták valaha is?

DK: Soha. Könyvekből tá­jékozódtam. És megnéztem egy 10 órás DVD-kurzust. Miután a regény megjelent, egy barátom elrángatott egy nagy hipnoshow-ra. Elhatároztam, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is alávetem magam a fensőbb akaratnak. Eltökélt voltam, hogy akár a színpadra is felmegyek, ha a helyzet úgy hozza. De nem hozta úgy. Sajnos egyáltalán nem hatott rám a technika. Az ilyen show-k rendszerint azzal kezdődnek, hogy az embernek azt kell éreznie, hogy képtelen mozgatnia a kezeit. Ez a beugró. Sajnos nekem mindkét kezem mozgott. Nem hatott a varázslat.

MN: A szimbólumokkal viszont, ahogy azt többször kifejtette, ki lehet kergetni a világból…

DK: A szimbolizmus a történetmesélés halála. A Mario és a varázsló persze egy nagyszerű kisregény, közelebb visz a fasizmus megértéséhez, de azért olyan jó, mert valóságosnak tűnnek a szereplők. Az egyetemi emberek, az irodalom tanszékek dolgozói imádják kimazsolázni a szimbólumokat – ha valami zöld, akkor az a remény szimbóluma. Nabokov mondta, és ha valaki, hát ő tudhatta, hiszen sok mindent belemagyaráztak a soraiba, hogy a zöld=remény olvasatok kiölik a regény lelkét. Ha egy apáról írok, aki elhagyta a gyermekeit, akkor az nem Isten, aki elhagyta Ádámot, hanem egy apa, aki elhagyta a gyermekeit.

MN: Mi volt a legfájóbb szimbólum?

DK: Diákkoromban találkoztam a legszembetűnőbb esettel: Kleist Kohlhaas Mihályát vitattuk meg. A történet szerint, ugye, Kolhaas szörnyű állapotban kapja vissza a lefoglalt lovait. Nekünk ezt úgy magyarázták, hogy ez a nemi erőszak szimbóluma. A lovat megerőszakolták, Kolhaast megerőszakolták, mindenkit megerőszakoltak. Ez volt a fejünkbe táplált, feminista olvasat. Akkoriban ezt nagyon komikusnak találtam. Ma már megengedőbb vagyok, ha nagyon akarom, még akár az értelmét is látni vélem. Legalábbis ma már nem látom akkora baromságnak, mint diákként. A ló legyen ló, és ne a társadalom valamely rákfenéje – ezt gondoltam, és emellett ma is kitartok.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Köves Gábor, Magyarnarancs.hu, 2014. december 9.

Megjelent a Magyar Narancs 2014. november 13-i számában.