Horváth Viktor 1962-ben született Pécsen. Művészetszervezőként, újságíróként, tanárként is dolgozott. 2001 óta a Pécsi Tudományegyetem óraadójaként versfordítást és vers-formatörténetet tanított. 1994 óta jelennek meg novellái, versfordításai, regényei és tanulmányai. Könyvei: Át avagy New York-variációk (JAK–Ulpius ház, 2004); Török tükör (regény, Jelenkor, 2009, a Frankfurti Könyvvásáron elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját); Diótörő (verses mese, Jelenkor, 2011); A Kis Reccs (regény, Jelenkor, 2012). A szerzőt legújabb könyvéről – a Magvető Kiadónál idén megjelent – A vers ellenforradalma című kötetről kérdeztük.

– Kezdjük azzal, hogy soha nem olvastam ennyire élvezhető, szellemes, belső csavarásokkal, oldott humorral, finom oldalcsapásokkal evező tankönyvet, mint A vers ellenforradalma. A saját gyártású példaversek – példának okáért – jobbak a Karinthy-paródiáknál. Mennyi időd fekszik az irodalomoktatásban?

– Karinthyval, légy szíves, majd akkor hasonlítgass, ha meghaltam, de azért köszönöm. Nagyjából tizenöt évet oktattam, de az egyetemen csak óraadó vagyok. A gimnáziumok nehéz helyek voltak, a diákok nem fogták vissza magukat, ha érdektelen volt az óra – és az volt –, tehát valamit ki kellett találni. Az egyetemen mindenki illedelmes, de ott is látszott, hogy valamit ki kell találni, tehát lassan átálltam arra, hogy vizsgamunkák alapján értékeljem a féléveket. Ha csak dolikat kérsz, azt a hallgatók összefércelik, beadják, aztán elfelejtik az egészet, viszont ha saját alkotásuk, munka fekszik a félévben, akkor a sikerélmény köti a lexikális ismereteket is. A vizsgamunkák versfordítások (angol reneszánsz, spanyol barokk stb.), és ehhez kiképeztem őket a fordítás sztenderdjeire. Közben kiderült, hogy írást tanítani nehezebb, mint írni, szóval módszert kellett fejleszteni, ebből lett a könyvecske. Végtelenül egyszerű dolgok vannak benne.

– A porosz oktatási rendszer sírva vigad, hiszen az oktatás, benne az irodalomtanítás nem csupa móka és kacagás. Nem csak az irodalomban, de semmiféle tantárgyban. Az olvasód – pontosabban én – szinte kedvet kap időmértékes verset írni. Volt ilyen szándékod is?

– Volt. Ez tanító könyv, tehát az a szándéka, hogy kedvet kapj. Ezért olyan rövid, ezért indul nulláról, ezért halad kis lépésekben, egymásra épülő feladatokkal, és ezért váltakoznak a feladatok a kissé nagyképű próféciákkal és programhirdetéssel. A porosz rendszer sír. De mitől vigad?

– A dolog – nyilván – lepróbálva sokszorosan, hiszen versstruktúra-elméletet, középkori és koraújkori formatörténetet tanítasz a Pécsi Tudományegyetemen évek óta. Gondolhatom azt, hogy a szemináriumaidra tömegesen jelentkeznek a minden irányba nyitott fiatal bölcsésztanulók?

– Nem tömegesen, de betelnek keretek, mert itt jó 15-20 főben maximálni a létszámot. Aztán az első óra után marad nyolc ember, de azok végig is csinálják.

– Azt mondod: „Semmi különös nem történik. Csak visszaállítjuk az alkotva tanulás sok évezredes hagyományát. Ez nem forradalmi könyv – ellenforradalmi.” Amikor idáig jutok, gondolok arra, ez a könyv kell nekem. Látni akarom az alkotva tanulás évezredes hagyományát. A definíció engem – a velem egykorú öregeket – provokálja, akik elfelejtettük az évezredes hagyományt, netán a fiatalokat, hogy helyből felismerjék, mi ellen lázadjanak a szabad vers világában?

– Nehéz lázadni, ha nincs ancien regime, márpedig az már vagy száz éve nincs. Így punnyadt a lázadás, és félő, hogy így csak a kvalifikáltság ellen szól. Igen, ehhez az egyensúlyhoz is kell a szakismeret: ha van rendes képzés, akkor új és új funkciókat nyerhet a hagyomány – ez kell, mert a verses mintázatok évezredek alatt szelektálódtak a kezünk alá, tehát olyan gépek, amelyek leveszik rólunk a terheket –, másrészt így frissülhet fel újra és újra a lázadás. Picassóval szoktam példálózni, tessék megnézni a korai dolgait, tökéletesen akadémisták, mindent tudott, aztán innen robbantott a kubizmussal. És a költők: Cummingsnak a kisujjában volt a szakma, aztán szétdúlta az egészet, de úgy dúlta szét, hogy közben újrakomponálta. Szóval az lázadjon, akinek van mire.

– Számomra két oldalról nem ismeretlen a technika. A nyolcvanas években végigolvastam, éveken át őrizgettem egy fél folyóiratnyi – a Tiszatájban megjelent – Weöres-kurzust, amelyben fiatal költőt tanít az időmértékes vers alapjaira. A másik, hogy a vidéki középiskolámban egy öreg ötvenhatos professzor, aki büntetésből került vidékre, de ott ragadt, nyilván a régi iskolából és az általános latintanításból hozva, az iskolapadon koppantatta a metrumot, és ugyanúgy szavaltatta velünk Homéroszt, ahogyan Babitsot halljuk verset énekelni. Kifejezetten rosszul viseltük az öreget, azokat, akiknek az irodalom kötelező teher volt, messze marta, de még az énfélekre is ráhozta a frászt, annyira életidegen és szokatlan volt a közelítés, amikor Kassákot és Juhász Ferencet sztároltuk.

– A tekintélyelvű tanítás blokkolja az érdeklődést meg a tehetséget. Rúgjuk ki a sámlit a tekintély-központúság alól: ha az órán a fő eszközünk a művek interpretációja, tehát újraírása, akkor kiderül, hogy a teremben nem a tanár a legjobb. Ennek közösségformáló szerepe is van, könnyíti a kommunikációt, és az irodalmon kívül azt is megtanítja, hogy az érték nem a hatalom és az erőszak, hanem a tudás és a másik segítése, elfogadása, a másik iránti figyelem. A szöveg tisztelete, mások megoldásainak, véleményének tisztelete. Amit a tanár emberileg mutat, azt kapja vissza.

A te régi tanár bácsid szerint csakis úgy nézhetett ki a világ, ahogy ő képzelte. Most tanítsuk azt, hogy annyi világ van, ahányat akarunk, illetve ahány képes megélni a maga erejéből vagy a miénkből. Tanítsuk meg a hagyományt, és tanítsuk meg a rombolást és a szabadságot, aztán újra az építést.

A lényeg a tanítás élményközpontúsága, és ezt nem én találtam fel (vö: Pethőné Nagy Csilla könyvei), de talán illeszkedem a folyamatba.

– Mit gondolsz, ha valami csoda folytán szeptember elsejétől versismereti-oktatói technikád bevezetésre kerülne, milyen százalékban támogatnák a diákok, milyenben a tanárok?

– Minél fiatalabbak vagyunk, annál kevésbé rongált el bennünket a rendszer, tehát ha statisztikai alapon gondolkodunk, akkor a diákok fognak jobban reagálni. Másrészt viszont aki próbálta, az tudja, hogy nehéz irodalmat tanítani azon a módon, ahogy eddig, tehát el tudom képzelni, hogy sok tanár örül minden ötletnek, ami könnyít a dolgán – ha pl. nem kell fegyelmezni, nem kell szorongást keltve bevasalni az anyagot.

[...]

A teljes interjú itt olvasható »

Forrás: Onagy Zoltán, TiszatájOnline,  2014. december 29.